A málenkij robot áldozataira emlékezünk (COPUS V.2019)
Mindenszentek előtt Nagykapos is minden évben megáll egy pillanatra. Visszaemlékszik… Az 1944 december 10-12. között összefogdosott emberekre, akiket málenkíj robotra meneteltettek.
1944 ősze, tele különös, kegyetlenül különös időszak volt. Novemberben a Vörös Hadsereg felszabadította a környéket. Decemberben pedig a „felszabadítók” közel 650 ártatlan civil férfit hurcoltak el a régióból. Egy kis munkára, málenkij robotra vitték őket. Évek lettek belőle. Harmaduk sohasem tért vissza.
Így szállott a bús rabének a behavazott Kárpátok felett:
„Parancsszóra, hazug szóra / dobot vert a kisbíró: / tizennyolctól ötven évig / fériaknak behívó. Háromnapi eleséggel / indultak az emberek. / Kibírjuk ezt! – a sok férfi / bizakodva nevetett. Három napnak elmúltával / lehervadott a mosoly, / megismerte kínok kínját / sokezernyi bús fogoly.
Puskás őrök árgus szemmel / vigyázták a menetet, / agyonlőtték az útszélen / a lemaradt beteget. A létszámot bepótolták / bárkivel, ki arra járt, / ne lehessen kimutatni / darabszámra a hiányt. A szolyvai nagytáborban / összegyűltek ezerek, / hóban-fagyban, étlen-szomjan / gyötrődtek az emberek. Tífusz-lázban elemésztve / de sok féri meghalt ott, / ártatlanok hűlt teteme / tömte meg a sírhantot. Az élőket, „Dáváj, bisztro!”, / terelték a vagonba, / vitték őket idegenbe / hosszú, nehéz robotra.
Szögesdrótos táborokban / kegyetlen a napirend, / sok jó apa, derék legény / belerokkant, tönkrement. Csupasz csontig elapadva / nem bírták a robotot, / messze földön a lágerben /de sok féri maradt ott. Oroszföldön meggyötörve / a halálé lettek ők, / titkon őrzik csontjaikat / a jeltelen temetők.”
(Ismeretlen lágerlakó verse)
Mint ismeretes, a szovjetek körülbelül 300 ezer civil lakost hurcoltak el
a korabeli Magyarországról kényszermunkára. A közhiedelemmel ellentétben nem a GULAG-ra, hanem az ún. GUPVI táborokba kerültek, bár ezek is a Belügyi Népbiztosság, az NKVD hatáskörébe tartoztak. A polgári személyeket alapvetően három célból hurcolták el a GUPVI-lágerekbe:
Hadifogolylétszám – kiegészítés céljából: Előfordult, hogy a szovjet
tábornokok által a hadműveleti sikertelenségek indoklásaként lejelentett hadifogolylétszám nem egyezett a valósággal, ezért a hiányzó hadifogoly – létszámot a polgári lakosság köréből gyűjtötték be.
Etnikai tisztogatás céljából: A legnagyobb mértékű etnikai tisztogatásra Kárpátalján került sor, hogy előkészítsék a Szovjetunióhoz való csatolását, de további tízezreket hurcoltak el a román, a csehszlovák, a jugoszláv katonai, politikai vezetők közreműködésével Erdélyből, Felvidékről
és a Délvidékről. Ebbe a csoportba sorolhatók az Ung-vidéki és bodrogközi magyarok is. Végül: jóvátételi közmunka céljából származása miatt több ezer német férfi és nő került internálótáborokba. A térségünkből hatszáznegyvenöt 18 és 55 év közötti férfit hurcolt el a Vörös Hadsereg és az NKVD. Szolyván volt a gyűjtőtábor, onnan vitték őket tovább a különböző lágerekbe. Közöttük volt apai nagyapám testvére, a nagyszelmenci Gilányi János is. Csupán húszéves volt. Elmondása alapján kilométereket gyalogoltak erőltetett menetben, volt, aki cipő nélkül. Hetekig utaztak zúzmarás, zsúfolt marhavagonokban. Szinte állandóan marharépa, korpa- és csalán levest ettek. Évekig dolgozott látástól vakulásig a fogcsikorgató orosz télben hiányos felszerelésben. Kapart el jéggé fagyott tetemeket a temetkezési brigád tagjaként. Látta, hogyan verik ki csákánnyal a halottakat vonszoló román hadifoglyok a hullák szájából az aranyfogakat. Látta, ahogy falubelije ágyékát szétmarcangolják a kegyetlen őrök csahos ebei. Tanúja
volt annak is, hogyan loccsantja szét elrettentő példaként a tábori parancsnokság egy szökött rab fejét. És ő is elkapta a tífuszt, amit orvos híján, végül szerencsésen kifeküdt. Az elhurcoltak között volt Géczi
Lajos is, aki 18 évesen Mokcsakerészről lett civilből hadifogoly. A lágerlét
alatt dolgozott gyári munkásként a vaskohó tövében, volt szanitéc, ács,
és megtanult oroszul. Sőt, fogsága negyedik esztendejében még szerelembe is esett. Évtizedekkel később, a rendszerváltás után az elsők között
foglalta könyvbe a málenkij robot viszontagságait, és gyűjtötte össze
úttörő vállalkozásként a környék elhurcoltjainak névsorát. A könyvéből
tudom, hogy Nagykaposról 96 férfit vittek el. Őket először Ungvárra irányították, ahonnan, mivel nem találták az illetékes parancsnokságot, hazaküldték őket. Vidáman, dalolászva meneteltek hazafelé, azt hitték, megúszták. De örömük nem tartott soká: a veskóci állomásnál egy szovjet hajcsár megállította őket, és elintézte, hogy Deregnyőre vonuljanak. Végül
a donbaszi, azaz a Donyec-medencei lágerekbe kerültek, ahol szenet bányásztak. Gilányi János, Géczi Lajos végeredményben szerencsések voltak: ha nem is 3-5 nap múlva, ahogyan ígérték nekik, de évekkel később legalább élve hazajutottak. Azonban 205 sorstársukhoz (a 645-ből) nem
volt ilyen kegyes a sors: útközben, a lágerekben vagy szökés közben az
életüket vesztették. 32 nagykaposi sem láthatta többé a szülőföldjét.
„Oroszföldön meggyötörve a halálé lettek ők, titkon őrzik csontjaikat a
jeltelen temetők.”
A mi feladatunk, erkölcsi kötelességünk, hogy megemlékezzünk a málenkij robot áldozatairól, és tegyünk azért, hogy soha többé ne forduljon
elő hasonló. Zárásként figyelmükbe ajánlom a szintén tragikus életű költő,
Radnóti Miklós szavait:
„Ember vigyázz, figyeld meg
jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szivedben.
Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell
tenned érte,
hogy más legyen.”
Pridaj komentár