Pred 176 rokmi sa narodil Kálmán Mikszáth.

16. januára 1847 – 28.5.1910

Kto bol Kálmán Mikszáth?

Maďarský spisovateľ a novinár – pseud. Kákay Aranyos, Pluvius, Scarron, prídomok de  Kiscsoltó  ( Csoltó- Čoltovo je obec na Slovensku v okrese Rožňava).

Bol to ďalší spoločný velikán v našich spoločných uhorských, rakúsko- uhorských dejinách. 

V zbierke poviedok “Slovenskí rodáci” lásku k slovenskej reči vyjadril slovami: “Po slovensky hovoriť je taký dobrý pocit, ako keď človek včas ráno bosý chodí po zarosenej tráve“.

Toto dielo venoval svojej dedine: “Túto svoju knižku venujem svojej milej tichej dedine. Nie preto ju venujem svojej rodnej obci, že by som si myslel, že si ju tam niekto prečíta, veď ak tam nejakú knižku aj kúpia, tak jedine storočný kalendár. Venujem im ju preto, lebo všetko, čo je v nej som sa naučil od nich a ak je v nej niečo súce, je to ich…………….”

Aj druhá jeho zbierka noviel “Dobrí Palócovia” bola zo slovenského vidieka a malomesta. Kálmán často chodieval ku starej mame do Obeckova a vo svojich dielach často opisoval postavy práve z tade, medzi ktoré patril aj miestny magnát Ferenc Tihanyi, hlavný hrdina poviedky “Temešský gróf“. Pamiatky z detstva, ako mlyn, kováčska dielňa, prameň kyselky, alebo jeho starí známi ako kočiš Michal Šuška, pani Galandová, Klára Vérová, Ďuro Kočipál sa objavujú vo viacerých jeho dielach. Poviedka “A mi falunk” (Naša dedina) opisuje zážitky nasledovne: “…………. V našej dedine kováčska dielňa nahrádza klub a kasíno, osoby, ktoré sa zapodievajú hrdelnými otázkami, tam predbežne dohovárajú záležitosti……sa tam zastavujú pocestní, aby si dali opraviť koleso, podkuť koňa……ten aj tamten niečo vie, a vzápätí sa nahromadí, čo je na počúvanie…………..”

V poviedke “Výčiny Kolomana Krúdyho” opisuje: “Kadiaľ oko dovidí  nadol do údolia Krtíša až po stoličné mesto, ktorého prídomkom je meno Balaša, nahor až po horský hrebeň zvolenskej Lopaty: samí balašovskí poddaní obývajú všetky biele domčúriky roztrúsené po skupinkách. Kde sa na rovine ligocú veže s plechovými strechami, sú dediny Plavcov, tam na úbočiach vrchov a na kopcoch sa rodia štíhle, chudé nevesty s ľanovými vlasmi a červenými lícami”

Narodil sa 16. januára 1847 v obci Sklabiná (Szklabonya; okres Veľký Krtíš), označovaný aj ako „legnagyobb palóc“ (slov. najväčší Polovec), ktorá bola toho času ešte súčasťou historickej Novohradskej župy, do dvojrečového prostredia (všetci jeho praotcovia si písali priezvisko v podobe Mixadt a len u jeho otca Jána, ako prvého z tohto rodu, sa neskôr objavila forma priezviska Mikszáth). V Sklabinej vtedy žilo asi 5 maďarských rodín a medzi nimi boli Mixszáthovci. Narodil sa presne v ten deň, ke´ď sa zosobášili Petőfi Sándor a Szendrei Júlia. 

 

Pamätný dom Kálmána Mikszátha v Sklabinej vtedy a dnes.

Kto bol Kálmán Mikszáth?

Ten, kto číta, tomu stačí pohľad  na  jeho diela:

„Čierne mesto“ (A fekete város) odohráva sa v Levoči,  „Dážnik Svätého Petra“ (Szent Péter esernyője) „Gavalieri“ (A gavallérok), „Prípad mladého Nosztyho s Marikou Tóthovou“ (A Noszty fiú esete Tóth Marival), „Podivné manželstvo“ (Különös házasság) a „Sipsirica“, balada o vitézovi Gyulovi, zbierka próz s názvom „Slovenskí rodáci“ (Tót atyafiak), zbierka „Dobrí Polovci“ (Jó palócok), historické romány (napr. Dvaja žobraví študenti/A két koldusdiák, Hovoriaci župan/A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli – císařův šašek /Akli Miklós). Ďalej:  „Nová Zríniáda“ (Új Zrínyiász), „Obliehanie Bystrice” (Beszterce ostroma). Mátoha v Ľubovni (Kisértet Lublón)………………..

Mnohí ho považujú za tretieho velikána po Petőfim a Jókaim.

Pravdou je, že jeho pohrebu sa zúčastnil aj cisár František Jozef I.  

Životopis Mikszátha je v slovenčine, aby ho spoznali aj tí, ktorí ho nepoznajú a siahli po jeho dielach. Mikszáth je dodnes jedným z najčastejšie prekladaných maďarských autorov vôbec, jeho diela sú preložené takmer do všetkých európskych jazykov.

Druhá časť článku je v maďarskom jazyku. Jeho smrť a pohreb a charakteristika jeho osobnosti. Aj táto časť je zaujímavá pre každého, nakoľko je prešpikovaná snáď ani nevidenými fotografiami z jeho pohrebu. Môžete na nich vidieť aj Františka Jozefa I.- rakúskeho  arcivojvodu, rakúskeho cisára, českého a uhorského kráľa a prezidenta nemeckého spolku, ktorý sa zúčastnil jeho pohrebu.

Predkovia Mikszátha boli evanjelickí farári s klasickým vzdelaním. Túto rodinnú tradíciu ukončil jeho otec János, ktorý sa stal dedinským statkárom, mimo toho si prenajal aj miestne mäsiarstvo a krčmu.

Mikszáth študoval na gymnáziu v Rimavskej Sobote a v Banskej Štiavnici, kde maturoval. Spisovateľské ambície Mikszátha sa prejavili už počas jeho stredoškolského štúdia. Z tohto obdobia je aj novela Jarné púčky (Tavaszi rügyek), v ktorej opísal atmosféru Banskej Štiavnice tých čias. Z tých časov pochádza jeho balada o vitézovi Gyulovi, s ktorou vyhral aj ocenenie. Na žiadosť matky Márie, rodenej Veresovej, začal štúdium práva v Győri, neskôr v Pešti, diplom však nezískal( absolvoval 8 semestrov).

V roku 1871 prijal miesto miestoprísažného sudcu pri Mátyásovi Mauksovi  v Balassagyarmat v Maďarsku ( v Balažských Ďarmotách) a v roku 1872 tam pracoval ako advokátsky osnovník. Pritom však neustále písal, jeho básne a novely vychádzali na stránkach rôznych novín. V roku 1873 si bez rodičovského súhlasu a vedomia zobral za manželku Ilonu Mauks (dcéru prísažného sudcu Mátyása Mauksa) a odsťahoval sa s ňou do Pešti.

Spisovateľ Kálmán Mikszáth si Ilonu Mauks zobral dvakrát za manželku.

Mladý pár však následne zasiahla séria nešťastí. Medzi prvými sa dostavili finančné problémy, totiž Mikszáthova zbierka, ktorú vydal na vlastné náklady neuspela, následkom čoho sa spisovateľ veľmi zadlžil. Ilona čoskoro porodila ich prvé dieťa, bábätko však o niekoľko dní zomrelo a aj u samotnej Ilony sa dostavili zdravotné problémy. Po týchto tragických udalostiach sa manželka Mikszátha rozhodla vrátiť sa späť k svojim rodičom a v roku 1875 sa so spisovateľom aj rozviedla. Rozvod si vraj vynútil sám Mikszáth, keďže ju nechcel zaťažovať neľahkou existenčnou situáciou. 

Následne sa Mikszáth stal spolupracovníkom opozičných novín Budapesti Napilap a od roku 1878 aj novín Szegedi Napló. Tri roky, ktoré strávil v meste Szeged, boli v jeho kariére veľmi priaznivým obdobím. Mohol slobodne písať, nikto ho neobmedzoval, publikum si ho v meste Szeged veľmi obľúbilo. S obnovenými silami sa v roku 1881 vrátil do Pešti, kde sa stal novinárom v redakcii Pesti Hírlap. V ten rok bola vydaná aj jeho zbierka próz s názvom „Slovenskí rodáci“ (Tót atyafiak), v roku 1882 zas zbierka „Dobrí Polovci“ (Jó palócok), a k tomu ešte ďalšie dve zbierky noviel, ktoré mu priniesli dlho očakávaný úspech. Stal sa členom spolku Kisfaludy Társaság a zlepšila sa aj jeho finančná situácia. Následkom týchto pozitívnych udalostí sa Mikszáth rozhodol požiadať o ruku Ilony aj druhýkrát. V decembri 1882 sa tak mladý pár znovu zosobášil. Narodili sa im traja synovia, Kálmán, János a Albert (ich syn János umrel ešte v detskom veku).

Mikszáthovo meno celonárodne preslávili nielen jeho novely, ale aj publicistické diela a reportáže z parlamentu so satirickým podtónom. V roku 1887 bol zvolený za poslanca, v roku 1889 sa stal dopisujucim členom Maďarskej Akadémie vied. V júli roku 1896 vznikol Zväz budapeštianskych novinárov (Budapesti Újságírók Egyesülete), ktorého predsedom sa stal práve Mikszáth. V roku 1908 mu bola udelená Veľká cena Maďarskej akadémie vied, najväčšia pocta, akú mohol dostať spisovateľ v Uhorsku.

Od roku 1904 sa spisovateľ najčastejšie zdržoval na svojom statku v obci Horpács (Novohradská župa). V roku 1910 sa uskutočnili oslavy pri príležitosti 40-teho výročia spisovateľskej činnosti Mikszátha. V rámci osláv bol Mikszáth vyznamenaný malým krížom Kráľovského rádu Svätého Štefana, zároveň získal titul čestného doktora peštianskej univerzity. V tento rok kandidoval za poslanca Marmarošskej župy, počas kampane však dostal vážny zápal pľúc, dôsledkom čoho 28. mája 1910 zomrel.

Známy román Kálmána Miszátha „Dážnik Svätého Petra“ (Szent Péter esernyője) bol v roku 1958 aj sfilmovaný. Ide o prvú československo-maďarskú filmovú koprodukciou. Hlavnú úlohu si zahrala populárna maďarská herečka Mari Törőcsik.

Známy román Kálmána Miszátha „Dážnik Svätého Petra“ (Szent Péter esernyője) bol v roku 1958  sfilmovaný. Ide o prvú československo-maďarskú filmovú koprodukciou. Hlavnú úlohu si zahrala populárna maďarská herečka Mari Törőcsik.

Na záver myšlienka:

Žijeme tu spolu v tomto rôznorodom svete, ktorý stimuluje k lepšiemu a má mnohé iné výhody už stáročia.”

MIKSZÁTH KÁLMÁN 1847—1910.

 

 Isten magyar erdejének büszke ékessége kidőlt.

A fejszés halál egy rettenetes csapása leterítette a törzset, mely csodákkal volt megáldva. Megáldatott a csodával, hogy negyven esztendőkön végig télen és “nyáron örökké virágban és gyümölcsben álljon. És megáldatott a csodával, hogy a mi virágot termett, az soha el ne hervadjon; a mi gyümölcsöt termett, annak mosolygó szine, édes íze és zamatja örökké frissen maradjon. De maga a fa már többet nem terem. Ha a mindenektől tudott igazat mondván, el is mondjuk, hogy ez újság fehér papirosa volt az, a mire ez áldott fa legtöbb termését hullajtottá, fájdalmunk nem oly vakmerő, hogy az egész magyar erdőnek, az egész nemzetnek gyászát és veszteségét a mi gyászunknak és veszteségünknek hirdessük. Milliók sokaságának közepén állunk lehajtott fejjel és lelkünk nehéz szomorúságával

Mikszáth Kálmán halálának árnyékában. Csak egy pár hete még az élete dicsőségének hordtunk bokrétát és koszorút, a hódolat selymével átkötve az öröm virágaiból. Mikor ott láttuk a nemzeti lelkesedés forró viharzásában a boldogság fényével szemén, ajkán a boldogság áradó szavával, ki hitte volna, hogy az orom, a melyen áll: Nébó hegye? Hogy míg tekintete meghatott könyjének páráján át az Örökkévalóság Városának nézésében fürdik, arany¬ kupoláinak és gyémánt tavainak látásán ittasul, hom¬ lokát ama dalos szellők hullámai simogatják, már mögötte áll a Halál fekete fátylas asszonya és már előre nyújtja két kezét, hogy pilláit lecsukja és örökre szemébe zárja e dicsőséges, ez utolsó látomást. De így végeztetett. És mi csak a magunk sorát sirathatjuk. Amaz álmodott világok gyönyörűségének elvesztésén bánkódhatunk, a melyek sírba sülyedtek, mielőtt még megteremtődhettek. Mert ő, a ki eltávozott, már több volt, mint a mi elsiratni való.

Magyarországnak nagyobb halottja, mint Mikszáth Kálmán, nem lehetett. De kevésbbé, mint Mikszáth Kálmán, e földön meg senki se halhatott. Ő a maga világát itt már örökkévalóvá tette. Még azt is, a mi neki testi köntöse volt csupán. Mert ha az az ember, a ki Mikszáth Kálmán volt, vonásait viselte, szavait mondotta, álmait álmodta és elmesélte, már el is fáradott, már sírjába le is feküdt, a halhatatlanság őt újra alkotja. Húsnál és csontnál erősebb anyagból: a legszilárdabb érczből. És odaállítja majd az élet közepébe úgy, a hogyan ez ő hozzája méltó. Márványoszlop büszke magasságába. Föléje a nyüzsgésnek. Föléje a zarándok seregnek, a mely hódoló, meghatott és csodálkozó tekintetét raja emeli. És föléje a múló századoknak is, a melyek egymásra tornyosodván, nagyságát és egymás nyomába lépvén, örökkévalóságát mérik. A magyar erdő még tele lesz az ő élő meséinek susogásával, elhullajtott virágainak örökké friss illatával akkor is, mikor már régen föld leszünk a földben, mi, a kik őt sírjához kisértük lehajtott zászlóval, a gyászfátyolos dob tompa, szomorú pörgetésével sírván el, hogy fejünknek koródája lehullt.

 

MIKSZÁTH.

Még csak néhány hajnal pirult azóta,

Hogy e nép víg ünnepedet tapsolta,

S mint a tavasz a derülő hegyeket:

Elborított virággal a szeretet.

S már ott fekszel béna szívvel, hidegen,

Nem törődve semmivel sem ide lenn,

Ajkad örök, nagy némaság lepé meg,

Vége van a sok szép tündérmesének!

Olyan furcsa, bolond ez a történet,

Nem is tudom hinni, hogy itt történt meg,

Hogy így történt s hogy itt történt valóban,

Hol a híres Duna, Tisza folyó van.

 Régi nemes szokás az már minálunk,

Hogy költőnek, a míg él, nincs virágunk,

Csak ha már a koporsóban szendereg,

Akkor tesz rá virágot a kegyelet.

S neked mégis nem így esett a sorod,

Sőt egészen fordítva ment a dolog:

A magyar a szokásából kivágott,

Megelőzvén a virággal halálod.

Eltűnődöm: mi lehet ez? hogy lehet?’

Mi siettük el a dolgot most veled?

Vagy, mit az ész még könnyebben érthet meg,

Valamiért a nagy Kaszás késett meg?

Jakab Ödön.

MIKSZÁTH KÁLMÁN.

Irta Alexander Bernát.

 

A dicső győzelem tüzes szekerén láttuk emelkedni, azután egyszerre eltűnt szemünk elől és többé nem láttuk.

Siratjuk, ámbár megmenekült a haldoklás nagy emberi nyomorúságától és ámbár nem vesztettük el. Mert az alkotókhoz tartozik, a kiktől művek erednek, melyekben az alkotó szelleme tovább él.

Ezekből a művekből áll össze a nemzet kincsesháza, mely fölött a nemzet szelleme őrködik.

Mikszáth Kálmán elköltözött az életből a nemzet történetébe.

Ott is olyan helyet foglal el, a honnót mindig meghalljuk szavát. Nemcsak hatásaiban él tovább, mint a tett emberei, hanem egyéniségében, a mi a szellem történeti alakjainak nagy kiváltsága.

Mikszáth Kálmán egyike azoknak, a kik a nemzetnek irodalmi vezéreihez való viszonyát gyökeresen megváltoztatták. Ez a viszony régebben hasonlított ahhoz, mely a primitívebb társadalmakban, de a fejlettekben is, a községet papjához fűzi. Tiszteli és szavára figyel vasárnap, de a hétköznap a hétköznapi gondoké és indulatoké.

Az irodalmi élet se volt nekünk mindennapi életünk, még vasárnapi sem, legfölebb ünnepnapi. Az irodalmi község mindig kicsiny volt, ma sem túlságos nagy. Az iró sokkal idegenszerűbb alakunk nekünk, mint a pap. Ezt az idegenszerűséget az iró is érezte és ez még inkább eltávolította tőlünk.

Petőfi volt az első, a ki ezt a viszonyt megváltoztatta, utána Jókai, ő utána Mikszáth.

A többieket sem kicsinylem, még ebben a tekintetben sem. Mindegyik nagy Írónak megvan a maga nagy rendeltetése, a maga nagy hatásköre. De Petőfi, Jókai és Mikszáth többet tehettek a magyar irodalom és a magyar közönség összeolvasztásáért, mint talán a többiek együttvéve.

Ők a nagy népszerűek, de ennek a szónak sokkal nagyobb jelentősége van, mint gondoljuk. Jól esik a gyászból elmenekülni a gondolat világába, a mely az egyedüli nagy vigasztaló a földön.

Mikszáth dicsőén folytatta, a mit előzői kezdtek, ő róla is mondhatjuk, a birodalmat gyarapította, új tartományokat szerzett, lelkeket hódított meg, egyesegyedül művészetével. Telivér művészember volt, kinek a formálásban telt kedve, nem is tudott máskép tenni, mint mindennek formát adni, de teljesen ép művészi lélek volt, mindig a közönség számára irt, nem volt magában töprenkedő, a szándék mindenképen távol állott művészetétől, nem jutott eszébe agyonfinomitani a formát, a nagy mesemondó mindig a hallgatóinak beszélt, magát adta, de egynek érezte magát hallgatóival, föléjük emelkedett, de úgy, mint mikor az ember saját magából saját maga fölé emelkedik.

A művészembernek nagy szocziális funkcziója van, mint minden nagy lelki erőnek, a mely a maga mun káját végezvén és csak ezt nézvén, mégis orgánuma a közösségnek, annak az extraktuma, annak helyébe dolgozik, így énekelte Petőfi a magyar nép dalát, így zengte el Jókai a magyar nép modern eposzát, így irta meg Mikszáth a magyar nép mindennapi életének humoros krónikáját. A valósággal csak egyetlen egy módon tudunk győzelmesen megbirkózni, ha a humor fényét vetjük rá, ha játszunk vele azon határig, a hol az erkölcsi értékek kezdődnek, ha odaadjuk magunkat neki, látszólag visszaveszszük ugyan magunkat, de csak évődtünk vele, mert szeretjük és a világért nem hagynók. így formálta e halhatatlan krónikás a magyar nép, a magyar élet humoros képét, könnyből és mosolyból, tréfával és szent lelkesedéssel, hű és ideális lélekkel. Mint krónikás, legközelebb áll a valósághoz, a mindennapi élethez, az olvasói lelkéhez. Nem tógában jelentkezett nemzete előtt, hanem munkás zubbonyban, a mindennapi munkában, ebbe vitte bele a művészetet. Költészete a műhelyben, a szántóföldön, az utczán fogant meg. A tudákosak, a kritikusok, a szabályemberek kétkedve, habozva fogadták. Mikszáth csak népszerű, mondották. Népszerű pedig, mert jóízű anekdotákat tud és az országgyűlési folyosó érdekességeit kiaknázta.

 A jóakarók gondolták: az anekdota Michel Angelója. Ha nem mondta senki, akkor mondhatták volna. A szerencsétlenek nem tudják, hogy nincsenek anekdoták és nincsen országgyűlési folyosó. Az országgyűlési folyosó a legszürkébb hely a világon, a hol ügyeket intéznek el, érdekeket hizlalnak és pletykákat beszélnek. Az csak azóta érdekes, mióta Mikszáth tollára vette. A zsurnaliszták pedig megtanulták tőle a megtanulhatót, a gesztust, a szemhunyorítást, a felsőség érzésének kifejezését (ezt legkönnyebben, a képviselők közt vannak, a kik a nézőt elhízottá tehetik!) és kiaknázzák a megnyitott bányát.

A közönség ezt máskép tudta. Az ámúlva, bámulva, megfogva, megragadva olvasta a karczolatokat, hihetetlen érdeklődéssel, csak ezeket, semmi egyebet — mit lehetett mellettük még olvasni ? — és új szemmel nézte, a mit Mikszáth láttatott vele. A karezolat Michel Angelója, mondhatta volna, ha oly szellemes lett volna, mint kritikusaink. A természet iránt igazságosabbak vagyunk, mint a művészettel szemben. Senki sem hányja szemére a cseresznyének, hogy nem oly nagy, mint a dinnye, nem olyan izű, mint a körte, és nem lehet megsütni, mint a gesztenyét. És hogy szeretjük a cseresznyét! A ki egyszer megkóstolta, szegényebbnek Ítélné a világot, ha nem volna, ínyük van az embereknek és esztétikai ízlésük az elfogulatlanoknak. Hogy mily formában alkot a művész, nem rajta áll, legalább nem csak rajta, hanem a körül¬ ményeken. Hogy mit kezd a formákkal, az ő tehetségének a műve.

Mikszáth, a kor humoros krónikása, a nagy novellista, a bájos mesemondó, a magyar formáknak egyik legnagyobb művésze. Nem filozófus? Hála Istennek! Nem szocziologus ? Aldassék a végzet érte. Annyi szocziologusunk van, kell lenni egy Mikszáthnak is. 0 a mindennapi életbe vitte be a poézist, a művészetet, a mindennapi élet nyelvébe, a mindennapi élet látásába. A ki ebből a cseresznyéből evett, nem hagyja el többé. Az olvasóközönség és iró viszonyát valamennyi közt őt ette legbensőbbé, mert azt nézi, a mit mi, úgy beszél, mint mi és ezzel a mi látásunkat és beszédünket művészivé tudta avatni.

Bámulom, mily könnyedén mondják az emberek, hangsúly nélkül: Mikszáthnak humora van. Becsületesnek lenni, a hogy most jár a világ, — mondja Hamlet, — annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve. Ha ily arányban élnének a humoristák! Az igazi humor sokkal ritkább, fájdalom. Azt a sors egész nagy korszakokban egy-két embernek szokott adni. Ezek az emberiség igazi jótevői. Nem, mert megnevettetik az embert, azt a clownok általában jobban tudják, hanem mert földerítik és fölemelik. Az élet nyomorúságai ellen ők vérteznek meg bennünket, nem hazugsággal, nem feledéssel, mert ezek bizonytalan szerek és inkább csak a fiatal korban használnak, hanem bölcs megadásra és mosolygásra való tanítással. A humor nem kíván áldozatot értelmünktől, csak a szivet is ébresztgeti. A humor látja m e g a gyermek isteniségét, az együgyűek kedvességét, a különczök ferdeségét és mindezzel földeríti szivünket. A humor nem rántja ki a kardját, hogy hadonázzon vele, de nem is görnyed, hogy ne bántsák, nincsen hősi pózban, nem viseli az alázatosság köntösét, nem hunyja be a szemét, hogy ne lásson, nem kiabál és nem suttog; nem panaszkodik, nem esik kétségbe; főkép pedig nem pózol; ha keresed, egyszerre magad fölött állónak pillantod meg, haragudnál reá, de nem lehet, kedves mosoly ül az ajkán, oly felsőséges, oly szabad, nincsenek czimei, nincsen hatalma, nincsen pénze, mégis oly felsőséges, oly szabad, oly derült, oly nyugalmas, oly magában bízó, olyan könyörületes; most érzed, föl kell nézni hozzá, úgy illik, mert ő az, a kinek ki kell magaslania, ő neki, az emberiség jóitevőjének. Ezt nem lehet egyszerűen úgy intézni el, hogy a többi közt van Mikszáthunk és a többi közt Mikszáth humoros iró. Ki van ő választva és mi ő benne. Annyit tesz ez. Egyet a körülmények adtak neki, azt a szerencsét, hogy negyven éven át fejlődhetett. Mert vannak, a kik mindjárt készek, a csodaemberek, Petőfi, de a legtöbbnek időre van szüksége, hogy megtisztuljanak és kifejlődjenek. Mikszáth fejlődése gyönyörű. Olyan ő, mint a győzelmes hadvezér, mindig nagyobb terület ura.

Eleinte alulról nézi a dolgokat, később mind magasabbról. Eleinte gúnynyal üldözi őket és szinte pesszimista lesz, ki majd a czinizmus, majd a fölháborodás felé hajlik, később jóságosabb, kedvesebb. Eleinte eszes, később bölcs. Ez a természetes fejlődés. Mielőtt az emberéket megismerjük, csodáljuk őket; midőn megismerkedünk velük, kezdjük őket utálni; azután új ismeretséget kötünk: saját magunkkal. Itt is így járunk. Imádjuk, lenézzük magunkat. Most újra az emberek felé fordul tekintetünk. A kiválasztottaknak most nyílik meg a szemük. Ekkor a Mikszáthok azt mondják: Nem vagyok sokkal jobb tinálatok. Gyarló vagyok én is. De ti se vagytok olyan roszak, mint gondoltam. Furcsa egy dolog ez az emberi élet, bolond, érthetetlen, semmi. De ez a semmi a mi mindenünk. ; Ha az, akkor «let us máké the best of it». Éljük ki, a mennyire lehet. Nézzük játékait és teremtsünk e játékokból új világot, mely a mi örömeink világa lesz.

Zdroje: Kálmán Mikszáth – Wikipédia (wikipedia.org)

             Pamätný dom Kálmána Mikszátha :: okres Velky Krtis (velky-krtis.com)

             Pred 171 rokmi sa narodil Kálmán Mikszáth | Madari.sk

mikszath kalman temetese – Bing images

                 Vasárnapi ujság, 23 sz.,1910