Potvrdené! Kostol v Malých Kapušanoch bol miestom posledného odpočinku rodiny Mokcsay 3 -4 stroročia.

História je krásna vec. Hľadanie nových informácií napriek zložitosti má svoje čaro. Vznikne prvý článok vďaka ktorému sa objavia doplňujúce informácie  a článok sa cibrí,  upravuje.  Toto je fáza, ktorá nás veľmi teší, pretože sa potvrdzuje, že stopa, po ktorej sme sa vybrali je správna. 

Čo sa udialo po prvom článku:

  1. Odhalila a potvrdila sa záhada pochovávania v rímskokatolíckom kostole vďaka objaveniu poslednej vôle Jánosa Mokcsayho v archíve Országos Levéltár Budapest, ktorá potvrdzuje ďalšie nižšie vymenované ostatné dôkazy o mieste posledného odpočinku rodu a spresňuje, že sa tam pochovávalo viac storočí.  Zistili sme, že závet spísal v roku 1642 ( zomrel v roku 1649). 
  2.   Je tam ešte jedna vec, z ktorej mám zimomriavky po tele. Do príbehu vstúpil aj jeho vnuk, menovec. Zistili sme, že k testamentu starého otca je priložený ďalší – jeho  z roku 1681. Oveľa dôležitejší .   Menom taktiež János Mokcsay a z jeho poslednej vôle   sa dozvedáme, že Mokcsayovci sa ešte stále pochovávajú v rímskokatolíckom kostole v Malých Kapušanoch. A to píšeme 17. storočie a vyzerá to tak, že štvrté storočie tejto tradície.  Podľa tohto dokumentu je viac než isté, že rodinná hrobka fungovala do prestavby, teda do dnešnej podoby kostola. A aby prekvapení nebolo málo, k týmto testamentom je  pripojený zoznam z rodokmeňu. Písal ho vnuk János so záveťou. Prikladá zoznam členov rodiny pochovaných v rímskokatolíckom kostole??? Dovolíme si predpokladať, že ÁNO.  Prečo by bol tento zoznam pripojení k poslednej vôli, ak nie kvôli upresneniu tam pochovaných? Plus počítajme k tomu manželky, pretože v rodokmeňoch sa vynechávali ženy. Je neprirodzené, dokonca zvláštne,  že pri poslednej vôli figuruje zoznam. 
  3. Dôvod, že sme na správnej stope a naše tušenie je správne:

Keby to tak nebolo a šlo by iba o vymenovanie členov rodu, zoznam by bol oveľa bohatší. Niečo ako tento( zachytávajúci toto obdobie v rodine Mokcsay), pričom ani ten zďaleka nie je  úplný.  Chýba väčšina, nie menšina, ďalšie a ďalšie pokolenia pri menách. 

Je logické, že po stáročia sa rodina rozrastie na stovky ďalších členov. Dcéry odchádzajú z domu za nevesty a pochované sú tam, kde sa vydali, mužskí členovia idú za zaťov a rodiny si zakladajú inde- tiež sú pochovaní tam.

Tajomný zoznam poskytuje z tej obrovskej rodiny zoznam pár mien. Presne to je čudné a nápadné. Preto si myslíme, že  ide o zoznam tých, ktorí odpočívajú pod Vašimi nohami, keď ste v kostole. Základ, ktorí ostal v Kapušanoch, v Čepeli a v  Mokcsi. 

 Čítajte časť zo závete. Rok 1681  János Mokcsay ( vnuk). 

 

A k nemu priložený zoznam : 

tu vidíte pečiatku archívu, nie my sme písali zoznam.

O 200 späť v čase: Rok 1462 János Mokcsay( dedo)- prikladáme poslednú časť.

Čítajme tento vzácny dokument, ktorý po 341 rokoch odhaľuje tajomstvo rímskokatolíckeho kostola pre naše mesto. Okrem dôkazov poskytnutých v článku nižšie, je snáď najrozhodujúcejším z nich.

Závet Jánosa Mokcsaya, spísaný v Užhorode v roku 1681.

„Ja, János Mokcsay, poznajúc tvrdý Boží rozsudok, veľkú moc, ktorá všetko
múdro riadi a určuje osud smrteľných ľudí, že všetci ľudia musia zomrieť. Aj ja som podriadený tomuto Božiemu rozsudku. A neviem dňa ani hodiny toho, nech je požehnané sväté meno môjho Boha, teraz je moja myseľ zdravá, moje telo je v dobrom zdraví, napriek tomu, vzhľadom na vyššie uvedené dôvody, robím poriadok a testamentárne vyhlásenie týkajúce sa môjho malého zárobku( mohol myslieť majetok?),  ktorým ma Boh, jeho sväté veličenstvo, požehnal zo svojej milosti, ako poporiadku nasledujú nižšie.

Na kostol Kis-Kapos, moja milá manželka, moji dvaja synovia, pokiaľ im Boh
dá žiť, keď bude potrebná dostavba, nech aj oni na ňu prispejú, najmä nech
dbajú na šindle, keďže je to pohrebisko nášho rodu už stovky rokov,
odpočívajú tam telá môjho zosnulého otca Balása Mokcsayho a mojej
zosnulej matky ….. Anny. „Svedkami závetu sú: István Hánkay, Benedek Nagy, Imre Haraszthy, Ambrus Csicsery, András Csicsery, Zsigmond Hathy.

 

Mokcsay Jánosnak 1681-ben Ungváron kelt végrendelete.

“ Én Mokcsay János az mindeneket bölcsen igazgató s az halandó embereknek folytát meghatározó nagy hatalmu Istennek  kemény sententiáját tudván, hogy minden embernek meg kellessen halni.  Én is Istennek azon sententiája alá lévén vettettve. Annak pedig nem napját, nem óráját nem tudom, jó lehet áldassák Istenem szent neve mostan elmém épen,  testem jó egészségben lévén mindazonáltal a felső okokra való nézve kevés keresetemről  melyekkel Isten ő szent felsége érdemen kívül kegyelemsségéből megáldott vala ily rendelést és tesztimentális diszpoziciót teszek, amint alább következnek rendszerint


 

 

“ Én Mokcsay János az mindeneket bölcsen igazgató s az halandó embereknek
folytát meghatározó nagy hatalmu Istennek kemény sententiáját tudván, hogy
minden embernek meg kellessen halni. Én is Istennek azon sententiája alá
lévén vettettve. Annak pedig nem napját, nem óráját nem tudom, jó lehet
áldassák Istenem szent neve mostan elmém épen, testem jó egészségben
lévén mindazonáltal a felső okokra való nézve kevés keresetemről melyekkel
Isten ő szent felsége érdemen kívül kegyelemsségéből megáldott vala ily
rendelést és tesztimentális diszpoziciót teszek, amint alább következnek
rendszerint Az Kis-Kaposi Templomra, az én édes Feleségem, két Fiaim mig az Isten őket
élteti amikor építés kívántatik hozzá, adjanak ők is költséget reá, kiválképen
zsindelyre viseljenek gondot mivel sok száz esztendeje mióta nemzetünk
temetőhelye, jó emlékezetű édes atyám Mokcsay Balázs és édes anyám …..
Anna testeik ott nyugosznak. „A végrendeleten tanuként szerepelnek: Hánkay
István, Nagy Benedek, Haraszthy Imre, Csicsery Ambrus, Csicsery András, Hathy
Zsigmond.
Miután Mokcsay Balásnak és feleségének …….. Annának csak egy fia maradt,
a végrendelkező János, tehát a jelenleg élő összes Mokcsayak mindannyian
…….. Anna leszármazooai.

Starým pohrebiskom rodiny Mokcsayovcov bol rímskokatolícky kostol v Malých Kapušanoch. Potvrdzujú to poznámky v denníku Pavlovskej rodiny Horváth a testament Jánosa Mokcsaya, zverejnený nižšie. V denníku Pavlovskej rodiny Horváth na meno Imre Nagy zo Szopori, vydanom v roku ……, sa nachádzajú
tieto poznámky: „Anno ………………… .. .v noci o 9tej zomrel spomínaný László
Mokcsay , vicežupan užskej župy, pochovali sme ho v kostole v Kis-Kaposi.
…………….. ……..
Anno……………… V tento deň sme pochovali šľachetného Jánosa Mokcsaya v
kostole v Kis-Kaposi.
Ešte rozhodujúcejším dôkazom je závet Jánosa Mokcsaya, spísaný v Užhorode
v roku 1681.
„Ja, János Mokcsay, poznajúc tvrdý Boží rozsudok, veľkú moc, ktorá všetko
múdro riadi a určuje osud smrteľných ľudí, že všetci ľudia musia zomrieť. Aj ja
som podriadený tomuto Božiemu rozsudku. A neviem dňa ani hodiny toho,
nech je požehnané sväté meno môjho Boha, teraz je moja myseľ zdravá, moje
telo je v dobrom zdraví, napriek tomu, vzhľadom na vyššie uvedené dôvody,
robím poriadok a testamentárne vyhlásenie týkajúce sa môjho malého
zárobku, ktorým ma Boh, jeho sväté veličenstvo, požehnal zo svojej milosti,
ako poporiadku nasledujú nižšie

  1.  
  2. Keby nie biskupa Mokcsay Andrása , prepošta v Lelesi nenarodil by sa František Rákoczi II.( a dnes by nebolo čo oslavovať v Borši a  ani kaštieľ v Borši by sa nebol reštauroval, pretože by neexistoval František Rákoczi II. ) .Biskup  zachránil jeho otca pred popravou. 
  3.  Ladislav Kun rodine udelil grófsky titul-  kópia z archívu ostala v zamknutej taške , pripojím neskôr.
  4. Rodine bol pridelený ,,pallós jog,,, teda súdna moc získaná od panovníka, ktorú však bolo možné vykonávať nezávisle, ukladať a vykonávať trest smrti.  Touto mocou boli obdarení  zemepáni z veľmi váženej rodiny, potom župy a mestá.
    Iba pár zaujímavostí:
    Pri príbehoch z konca stredoveku a následne novoveku- tu konkrétne novovek, ma ešte stále strasie pri popravách, ktoré boli pre nich tak prirodzené. 
    István Mokcsay ( vnuk Jánosa Mokcsayho- pisateľa testamentu, syn Andrásovho brata Balázsa, ktorý bol pravdepodobne posledným pochovaným v kostole vo Veľkých Kapušanoch)  v roku 1695 v Mokcsi dal sťať hlavu čarodejnici.
    Otec Istvána Mokcsaya, János, manžel Katy Csicseri Jobbosovej, uväznil Jánosa Bereczkeho za zvádzanie ženy a prinútil ho, aby sa so zvedenou dievčinou oženil. Tak isto János Mokcsay odsúdil na smrť aj pani Kis Jánosné, miešačku jedu, jej sťatím a upálením.
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     

 

 Krišovská Liesková. Fotka:  Mokcsay Gyula

Hľadanie historických udalostí je ako poriadna detektívka. Listinné dôkazy sú roztrúsené v rôznych archívoch v rôznych krajinách. Preto každá skutočnosť je otvorená. Pri nájdení ďalších dokumentov dochádza k spresňovaniu udalosti. 

Niet obce v našom okolí, z ktorej by nevzišla aspoň jedna slávna, zaujímavá osobnosť, udalosť, alebo aby neskrývala zaujímavé miesta z minulosti. 

V rámci vkportu sa radi orientujeme na hľadanie zvláštností, zabudnutých dejov, či ľudí. Pokračujme teda v zbieraní čriepok z minulosti z nášho mesta a okolia a obohaťme našu históriu. Dozvieme sa zase niečo nové z histórie mesta a susednej obce.

V tomto článku Vám priblížime: 

1. Tajomstvo kostolíka v Malých Kapušanoch, ako miesta posledného odpočinku rodu Mokcsayovcov. Z histórie ich rodu si ich teda priblížime viac v spojitosti s našim mestom.

2. Predstavíme Vám Mokcsai Mokcsay Andrása (1616—1679), ktorého v súvislosti s leleským premonštrátom spomínajú iba ako semohradského biskupa, bez pripomienky, že pochádzal z Mokcsi. Bol prepoštom v Egeri, neskôr v roku 1670 titulárnym biskupom v Corbavii a v roku 1674 prepoštom v Leleszi, a v roku 1676 biskupom v Sedmohradsku. V súvislosti s Krišovskou Lieskovou Vám teda predstavíme veľmi zaujímavú osobnosť, ktorá síce nebola pochovaná tu v kostole, ale v Košiciach, ale pochádzala odtiaľto.  

3. Orientujeme sa na otca a syna v rôznych paralelách na rôznych miestach.

4. Tiež platí, že pri odozve o opravu s novými dôkazmi článok aktualizujeme. On je počiatočným rozbehom s prvými dôkazmi, ktoré pevne veríme, že záujmu a poskytnú ďalšie informácie na opravu, doplnenie, aktualizáciu, spresnenie. 

Samozrejme, nie je nič zvláštne na tom, že ľudia boli pochovávaní v kostoloch. Čo dedina, to vieme povedať nie jedného urodzeného pochovaného v ich  kostole, alebo v už neexistujúcom, poprípade prebudovanom kostole. Tiež všetci vieme, že aj cintoríny boli pri kostoloch.  

Dnešný článok je venovaný rodine Mokcsay a nie iba v kontexte s  Mokcsou ( Krišovskou Lieskovou),  ale aj s  Kapušanmi ( Malé, Veľké, Čepeľ ), dokonca aj s Lelesom. 

Tajomstvo kostolíka v Malých Kapušanoch, ako miesta posledného odpočinku rodu Mokcsayovcov.

Zdroj :  Ujlaki Ferenc, radixforum, foto dostal od Ladislava Gooza, ktorý bol synom Jolany Mokcsayovej

Ide o historickú, viacerými zdrojmi potvrdenú skutočnosť, že v bývalom kostole v našom meste, na mieste ktorého sa od roku 1808 ( 1809 a 1815) týči dnešný rímskokatolický kostol bola hrobka rodiny Mokcsay.  A nikto o tom nevie. 

Príbeh hrobky rodiny Mokcsay nás zaujal :

1. V knihe Peter Kónya a kol. Dejiny Veľkých Kapušian citáciou: ...v roku 1681 získala kapušianska reformovaná farnosť kostolík v Malých Kapušanoch, ktorý sa v zmysle poslednej vôle Jána Mokcsayho stal rodinnou hrobkou Mokcsayovcov. ( TiREL,  Tiszáninneni Református Egyházkeruleti Levéltár) Sárospatak, C/CXVI/63.387/697,23:)

Nespájajme si dátumy prenesených  kompetencií reformovanej farnosti s dátumom úmrtia Jána Mokcsayho. Posledné vôle urodzení písali počas celého života a upravovali ich. Ján svoju poslednú vôľu napísal pred 3. 5. 1649, pretože vtedy už jeho vkladali do hrobky v kostole.

Veta bola zle formulovaná, preložená. Malo byť …ktorý bol a nie stal sa v zmysle poslednej vôle Jána Mokcsayho rodinnou hrobkou Mokcsayovcov. Na túto skutočnosť upozorníme autora knihy. Pretože Mokcsayovci boli v kostole pochovávaní predtým. Odkedy presne a koľko ľudí dnes nevieme povedať, ale odpoveď  možno nájdeme v knihe o rodine, keď si ju prečítame a článok doplníme. Či šlo iba o pár členov rodiny, alebo od ktorého storočia pochovávali nevieme zatiaľ.   

 2. Ako príklad uvedieme 2 citácie z denníka Pálóczi- Horváth z rokov 1622- 1790, nájdeného v knižnici  II. Rákóczi Ferenc v Miskolci. Obdobie postavenia kostolíka ( cca. 1397) do roku 1622 zatiaľ nemáme k dispozícii. 

V roku pána 1628, 26. apríla v noci o 9 tej zomrel Mokcsai László,  podžupan Užskej župy, pochovali sme ho 11.5. v kostole v Kiskaposi.

V roku pána 1649, 3. mája s milostivou pomocou môjho Pána, tento deň som začal stavať dom a pivnicu pod ním, v tento deň sme pochovali aj Jánosa Mokcsayho v kostole v Kiskaposi…. 

Apropo, určite tam boli pochované k nim aj manželky, len ženám sa v minulosti, ich životu nekládol význam ako mužom. Celkom určite neboli po smrti oddelení. 

3. Do tretice v príbehu syna Jána- Andrása Mokcsayho, sedmohradského biskupa, prepošta z Lelesu, v ktorom je odkaz na pohreb jeho otca (potvrdenie bodu 2.) :….Rok 1649 mu priniesol nielen radosť, ale aj hlboký smútok. Na jar toho istého roku prišiel o svojho vrúcne milovaného otca a so slzami v očiach musel bezduché telo odprevadiť do hrobky kostola v Kiskapos.

4. Existencia hrobky sa potvrdila aj v komunikácií s Mokcsayovcami. Dokonca bola tabuľa s menami pochovaných v hrobke. Pátrame, ale vieme, že ke´ď bola rekonštrukcia kostola v 90. rokoch, veľmi veľa vecí sa vyhodilo. A možno sa tabuľa zničila oveľa skôr-  pri prestavbe a stavbe nového kostola v 19. storočí. 

5. Ak ste doterajšie informácie brali ako nedôveryhodné, napriek posledným vôľam, archívnym listinám, tak v tomto bode ešte potvrdíme kryptu v kostole v Malých Kapušanoch. Kto najlepšie vie ešte potvrdiť túto skutočnosť, ak  nie samotná cirkev?  Teda reformovaná. Mokcsakerész – História cirkevnej obce. Mokcsakerész  je majetkom  rodu Mokcsayovcov, ktorí sa pochovávali v rímskokatolíckom kostole v Kiskapos-i. Oni zabezpečovali podmienky potrebné pre chod farnosti, a tak aj o odmenu farára.

(Mokcsakerész………………………………Mokcsayak birtoka, akik a kiskaposi római katolikus templomban temetkeztek. Ok biztosították az egyházközség működéséhez szükséges feltételeket, így a lelkipásztori javadalmat is). Ungi Egyházmegye – Magyar Református Egyház Javainak Tára 9. Szlovákiai Református Keresztyén Egyház 1. (Debrecen, 2006) Mokcsakerész.

5. Zavedenie plynu do kostola a  veľa kostí  pri vykopaní. Viac svedkov si to pamätá. Vieme ale, ako sa k takým veciam staval bývalý režim. Vyhodiť, alebo zahrabať. 

6. Dnes je prioritou, že sme sa o tejto skutočnosti  dozvedeli. Vieme, že mali v kostole hrobku. Vieme, že súčasný kostol je na mieste pôvodného kostolíka ( plus mínus pár metrov).  Nevieme zatiaľ počet uložených členov rodiny. Budeme hľadať.  Preto, keď sa budú robiť rekonštrukčné práce v kostole, na jeho nádvorí, tí ktorí tu ešte budete a budete si článok pamätať, upozornite faru, aby najprv zavolala archeológov, aby sa sondou pozreli do priestorov. Zavedenie plynu spôsobilo istý bordel, ale nádej je stále a možno aj pod oltárom.  Takýmto spôsobom našli aj v Ruskej Ist´vána Dobóa, viďˇnasledujúce fotografie. 

Archeologický výskum v kostole Ruská. www.ruska.sk

V súčasnosti by bolo zaujímavé vyhotoviť v kostole tabuľku s poznámkou, že na tomto mieste, v bývalom kostole mala hrobku rodina Mokcsay.

Alebo aj ďalšiu poznámku, že tam leží Ján Mokcsai, pochovaný 3. m´ája 1649, otec Andrása Mokcsayho, ktorý bol veľkňazom egerskej kapituly, predstavený presbytéria – prepošt v Lelesi, kráľovský radca Lipóta I., biskup v Sedmohradsku, diplomat, ktorý rokoval s  Ferenczom Rákóczim I. vo veci prepustenia Hajdúváros-ov, ale aj splnomocnený zástupca Zsófie Báthori, ktorý  v jej mene a v mene jej syna viedol rokovania  s viedenskou vládou.  

 

Prečo mali Mokcsayovci hrobku v kostole v Malých Kapušanoch, prečo nie v Čepeli? Prečo Ján vymedzil v poslednej vôli práve kostol v Malých Kapušanoch?

jednoznačne kvôli zachovaniu tradície. Nebol by skutočnosť poistil v závete, ak by tam bol pochovaný iba jeden člen rodiny. Pre jedného člena by to nebol urobil. Potreboval nechať rodinné pozostatky na jednom, pôvodnom mieste. Tradícia. Napriek tomu, že on býval v Mokcsi.

– zatiaľ sa dá dokladovať pochovávanie od roku 1628. Je však silná domnienka, že rodinná hrobka existovala už v  roku 1397, kedy už kostol stál. Možno stál skôr, 1397 je zatiaľ prvá nájdená písomná zmienka o kostole.   Urodzený rod je v našom meste od 1280 ( rodinná kniha uvádza rok 1273).   ( Farský kostol stojací v Malých Kapušanoch bol zasvätený sv. Martinovi ( Szent Márton plébánia). (Nagy Gyula, Gróf Sztáray család okleveltára II.).  Prečítané zbežne, ide o rok  1397, teda 14 storočie. Vtedy už kostolík stál).  

-existuje silná predtucha, či kostolík nedali postaviť oni, alebo skôr že boli svetskými patrónmi, teda spolufinancovali stavbu a preto bola tá viazanosť k tradícii, preto tu vybraté miesto rodinnej hrobky, preto posledná vôľa v pohnutých časoch. 

O príklade a vzťahu k viere a spolufinancovaní stavieb kostolov napr. v našom meste existujú mladšie záznamy:

Čepeľ. 

17. storočie: Drevený kostol v Čepeli, (prvýkrát spomínaný v roku 1584) a reformovaný cirkevný zbor. V roku 1618 dar rodiny Mokcsay na stôl Pána- niekoľko cenných prikrývok. 

18. storočie:  Čepeľ naďalej  čisto reformovaný. Bol potrebný nový kostol, pretože im drevený ( z roku 1584) chátral . Povolenie na stavbu získal Ján Mokcsay s pomocou Abraháma Vaya. V roku 1760 začal Mokcsay stavať kostol. Potom sa musela stavba zastaviť, na sťažnosť katolíkov.  O 10 rokov bol  už  stavebný materiál nepoužiteľný, rozmetaný. O rok na to Mária Terézia vydala  nové povolenie na stavbu kostola. Financovanie svetských patrónov dokumentoval jeden zo zvonov s letopočtom 1747 s menami  Mokcsay János, Mokcsay László, Mokcsay Sándor a Mokcsay Pál. 

Dnes sa medzi majetkami cirkvi zachovali dary Mokcsayovcov všade, kde žili, pôsobili. Zo začiatku minulého storočia kalichy v našom ref. kostole.  Napr. záveť Katalin Mokcsay zo začiatku 18. storočia je uchovaná v Čičarovciach. Možno aj v tej závetí existuje poznámka o bývalej hrobke v Malých Kapušanoch.

Mne osobne sa páči poznámka o bronzovom zvončeku v Krišovskej Lieskovej, z roku 1634, ktorý je prasknutý, teda sa nepoužíva s nápisom „CVRAVTT FIERI REUCTA GENEROSI LADISLAI MOKCZAI BARBARA ISPÁNÉT GREGIVS FRANCISCVS GEORG WARD IN EPPERIES GOS MICH M DC XXXIV” Určite by som ho rada videla, dotkla sa ho… 

Tých darov od Mokcsayovcov, tiež kníh je veľa v rôznych kostoloch, farnostiam v okolitých obciach a samozrejme, aj v našom meste. 

To najdôležitejšie, prečo Malé Kapušany?  Neboli katolícke? V katolíckych kostoloch sa nepochovávali ,,obyčajní, svetskí ľudia”, boli to praktiky kalvínov.

 Kostolom v našom meste sa budeme venovať inokedy, v inom článku. Teraz úplne jednoducho a v skratke.

Kostoly v našom meste prechádzali počas stáročí od jednej cirkvi druhej. Čepeľ ten si silno držal status reformovanej cirkvi, aj mesto, na jednu, či dve výnimky. Najviac striedaní mal kostolík v Malých Kapušanoch. Ranný stredovek rímskokat., reformácia- reformovaný, rekatolizácia, potom počas povstania Thököliho sa obnovil život reformovaných, dokonca v roku 1681 získala reformovaná farnosť kostolík v Malých Kapušanoch.  V r.1699 boli zase kostoly v rukách katolíkov, Povstanie Rákocziho a Sečiansky snem – rozhodli o vrátení ´farského úradu a kostolíka do rúk reformovaných. Malý kostol sa ale nevrátil a ostal v rukách katolíkov.

To bolo naozaj v skratke, pretože história kostolov v našom meste je zaujímavá. Čiže kostolík bol postavený v čase, keď patril k reformovanej cirkvi a asi platí domnienka, že Mokcsayovci boli svetskými ,,sponzormi” stavby a preto si tu založili rodinnú hrobku. Časy sa menili, kostolík prechádzal od cirkvi k cirkvi a určite preto Mokcsay zapísal do závete, že kostol je miestom posledného odpočinku, aby zachoval tradíciu, aby bol rod na jednom mieste bez ohľadu nato, ktorej viere patril v tom období kostol.

Otázka môže znieť aj tak, či Ján, pisateľ poslednej vôle nebol už katolíkom?  Pretože jeho syn András áno. András, ktorého Vám predstavujeme v druhej časti článku. A k viere ho vychovával predsa jeho otec Ján.

Napriek tomu, že cirkevné zdroje reformovanej cirkvi tvrdia, že Mokcsayovci v čase rekatolizácie ostali verní reformovanej cirkvi, nie je to úplne pravdou. Mnoho Mokcsayovcov sa aj rekatolizovalo. Príkladom je samotný Ján a jeho syn András. Možno preto dal v poslednej vôli Ján poistku miesta posledného odpočinku  kostol  v Malých Kapušanoch, aby sa mohlo pochovávať ďalej nerušene,  pretože oni už neboli reformovaní. Predchádzajúce pochovávania zastihli kostolík v reformovanej viere a keď už patril kostol k rímskokatolickej viere nebolo by možné pochovávať svetských ľudí. A on chcel zachovať tradíciu.  Určite toto bol dôvod.

Kostolík nebol zlý, on bol dokonca murovaný a z kameňa. Napriek tomu čas bol a  je neúprosný.

V poslednej tretine 18. storočia prestal starý kostol v Malých Kapušanoch vyhovovať potrebám farnosti. Bol stále viac schátraný a potreboval rozsiahlu opravu. Preto sa leleský konvent rozhodol požiadať jágerskeho biskupa o jeho MODERNÚ PRESTAVBU. Tá bola plánovaná na rok 1778-79 s nákladmi 2611 zlatých, z ktorých 600 sa rozhodol zaplatiť leleský prepošt, zároveň poskytol i drevo na stavbu z kláštorných lesov. Ďalšie financie mali byť použité z predaja nehnuteľností, ktoré užívala farnosť a zo študijných fondov. Stavba nového kostola bola z nejakých dôvodov odložená a na konci 70 rokov došlo napokon iba k prestavbe starého chrámu, keďže podľa neskorších správ bol nový rímsko-katolícky kostol v Malých Kapušanoch postavený až v roku 1808. (samotná prestavba a výstavba bola realizovaná v dvoch etapách 1809 a 1815).

Predpokladáme, že pochovávanie v kostole ukončili prestavbou starého chrámu. Už aj z dôvodu, že približne z tých čias sa už nachádzajú, dnes už vynovené hroby na cintorínoch. 

Fotky: Mokcsay Gyula

 

 

Predstavíme Vám Mokcsai Mokcsay Andrása

(1616—5. 2. 1679),

ktorého v súvislosti s leleským premonštrátom spomínajú iba ako semohradského biskupa, bez pripomienky, že pochádzal z Mokcsi.  

Veľkňaz  egerskej kapituly, predstavený presbytéria – prepošt v Lelesi, kráľovský radca Lipóta I., biskup v Sedmohradsku, diplomat, ktorý rokoval s  Ferenczom Rákóczim I. vo veci prepustenia Hajdúváros-ov, ale aj splnomocnený zástupca Zsófie Báthori, ktorý  v jej mene a v mene jej syna viedol rokovania  s viedenskou vládou.  

András bol synom Jána. Toho Jána, ktorý spisoval poslednú vôľu o hrobke v malokapušianskom kostole. Tu je názorný príklad toho, že urodzení nebývali všade na svojich majetkoch. Ján býval v Mokcsi a nie v Čepeli. Tam mal iba majetky, teda príjem. Skutočnosť, že rodina bývala v Mokcsi potvrdzuje aj prídomok Mochkay. 

Prečo sme si vybrali Andrása z tohto rodu? Lebo bol veľmi známy a žiaľ pre súčasnosť v našom okolí neznámy. Evidujú jeho meno v leleskom prepošte, áno. Nehľadali súvislosti. Skutočnosť sme si preverili aj v knihe, ktorú vydali v našom meste, konkrétne maďarský dom. Nič. Už len za jeho zásluhy v katolíckej cirkvi, už len za skutočnosť, že vlastnili časť nášho Čepeľa a Mokcsu, už len preto, že jeho otec leží v našom kostole si zaslúžime poznať ho. 

 Upozorníme aj obec Leles, môže si rozšíriť svoju históriu. 

Prečítajte si príbeh výnimočného človeka a jeho žiarivú cirkevnú cestu. 

András Mokcsay sa narodil okolo roku 1616 starým šľachtickým rodičom v župe Ungvár, v obci Mokcsa, od ktorej rodina dostala svoje šľachtické priezvisko. Jeho otec János bol váženým statkárom, mamou Klára Daróczy. ( Daróczy Klára pochádzala z Drahňova. Z drahňovského hradu. Nie z kaštieľa, ktorý poznáte. Z hradu, ktorý už neexistuje a o ktorom pripravujeme článok). 

Tohto milovaného Andrása, keď dosiahol ten vek, v ktorom sa domáce vzdelávanie muselo skončiť, už len z pedagogických dôvodov spojených s navštevovaním verejnej školy, zobrali starostliví rodičia do známej dedinskej školy v Mokcsi medzi ostatné dedinské deti a  boli hrdí, že ich András na skúške konanej na konci roka získal prvé miesto. Malý dedinský študent tak aspoň nateraz nemusel opustiť kruh svojich rodičov a starý šľachtický kaštieľ a rodičia neboli ukrátení v nadchádzajúcich rokoch o radosť z toho, že sa z vývinu svojho vnímavého a bystrého dieťaťa môžu tešiť z celého svojho srdca. 

András vyštudoval základnú školu v Mokcsi a odišiel do Košíc, kde dokázal byť prvý a jeho prevaha, ktorú všetci uznávali, nevzbudzovala v nikom závisť. Jeho peknú myseľ, neoblomnú pracovitosť a prísnu disciplínu chválili jeho učitelia aj rovesníci.

Tento mládenec s výnimočnou pripravenosťou a bohatými vedomosťami sa prihlásil v Jasove v sídle vtedajšej Egerskej diecézy a s úmyslom vydať sa na cirkevnú dráhu vstúpil do radov kandidátov na kňazstvo. Ani netušiac, že toto vysoko ctené a úctyhodné oblečenie sa už o pár desaťročí sfarbí nad jeho  vždy vznešene a pre svoju povolanie nadšene tlčúcim srdcom do fialova.

Jeho hlavný pastor, ktorý sa obzvlášť zaujímal o pokrok mladého muža obdareného krásnym talentom, poslal skromného, usilovného a duchaplného Mokcsayho za účelom vyššieho vzdelania do arcibiskupského seminára v Trnave, ktorý sa otvoril len pred niekoľkými rokmi. V jeho štúdiách ho viedli jezuiti.

Pri takomto starostlivom vedení vynikol mladý bohoslovec aj v Trnave natoľko, že jeho smäd po poznaní a  neukojiteľná túžba po vedomostiach nedokázalo bežné štúdium naplniť.

Vďaka svojej tvrdej práci a vytrvalosti nielenže ukončil humanitné a teologické vedy, ale v roku 1640 zložil aj rigorózne skúšky na vedeckú kvalifikáciu a za cieľom získať titul tudora usporiadal verejnú diskusiu pod vedením predsedu Mklósa Wesselényho, jezuitu a vysokoškolského učiteľa. V tom istom roku bol vysvätený za kňaza. 

Jeho duša bola naplnená najideálnejšou túžbou v dobe, keď sa nielen u nás, ale všade prejavovalo individuálne sebectvo v takmer nevídanej miere. Bol skromný a pokorný. Keď sa Mokcsay ako vysvätený kňaz vrátil do Jasova, biskup György Jakusics z Egeru si ho u seba istý čas ponechal  – vzdelaného mladého kňaza, a neskôr ho zamestnal v najúžasnejšej rehoľnej komunite diecézy v Košiciach.

Pre svoju horlivosť, vzdelanie a ďalšie osobnostné vlastnosti sa v krátkom čase stal najobľúbenejším kňazom. Mnohostranná aktivita, ktorú predviedol už v prvých rokoch svojho pôsobenia v každej oblasti, kde sa umiestnil, ho však nielen spopularizovala medzi košickými veriacimi, ale čoskoro zaujala aj Benedeka Kisdiho, nového arcibiskupa do takej miery, že uznanie na seba nedalo dlho čakať. Tak sa stalo, že už v roku 1649, sotva desať rokov po vysviacke, mohol sedieť v jednom z kanonických stánkov (rade) egerskej katedrály. A tým sa mu otvorila žiarivá cirkevná cesta, na ktorej ešte relatívne mladý Mokcsay, sotva 33-ročný, rýchlo stúpal.

Rok 1649 mu priniesol nielen radosť, ale aj hlboký smútok. Na jar toho istého roku prišiel o svojho vrúcne milovaného otca a so slzami v očiach musel bezduché telo odprevadiť do hrobky kostola v Kiskapos.

Mokcsayho ušľachtilá ctižiadostivosť a osvedčený talent, ktorý vkročil do svetlejšieho a širšieho poľa pôsobenia v kanonickej rade, sa mohli presadiť o to viac, že v súlade s tohoročným parlamentným rozhodnutím, ktoré sa stalo zákonom, egerská kapitula musela preniesť svoje sídlo z Jasova do Košíc, miesta pôsobenia mladého kanonika.

Ako kanonik si čoskoro získal dôveru a lásku svojich kolegov kanonikov vďaka svojej silnej, pracovitej povahe, charakteru a vzdelaniu v novom, svetlom postavení. Ale všetok svoj čas v rade nevenoval výlučne záležitostiam kapituly, ale obetavo pracoval  a mal svoj veľký podiel aj v duchovnom vedení katolíckych veriacich v Košiciach a tak niet divu, že sotva prešlo prvé výročie jeho kanonizácie a už sa mu dostalo pocty, že v roku 1650 ho prestížni občania Košíc jednomyseľne zvolili za farára.

Nový kanonik-farár preto začal svoju pastoračnú prácu s radosťou a nadšením. Predmetom jeho starostlivosti boli školy, kazateľnice, chorí a mladí i starí spomedzi jeho veriacich. Svojich veriacich miloval a ešte viac bol pre nich predmetom úcty, pretože ako osvietený, povznesený mysliteľ vždy radil s čistým srdcom. V rozsiahlom kontexte farskej činnosti sa zaoberal najmä kazateľnicou a školou. Kazateľnica bola ústredným bodom jeho pastoračnej práce, bol skutočným umelcom v tom, ako zaujať a udržať svojich nasledovníkov v tom, čo hlásal, a odovzdať im pravdu tak, aby sa im natrvalo vryla do pamäti. Potom nie je vôbec prekvapujúce, že jeho nasledovníci viseli na jeho slovách ako roj včiel na svojej kráľovnej. Môžeme s istotou povedať, že práca, ktorú v Košiciach Mokcsay vykonával ako kanonik-farár v oblasti pastorácie, je azda najlepším odrazom jeho individuality. Táto horlivá a požehnaná činnosť Mokcsaya v krátkom čase upútala pozornosť nielen jeho hlavného pastora, ale aj samotného trónu. 

A tak nečudo, že tento vysoký muž je neustále na vzostupe. S pribúdajúcim vekom a rokmi sa zdá, že jeho cirkevná kariéra dozrieva s takmer nevídanými rýchlymi vyznamenaniami. Pretože okrem egervárskeho dekanátu pomenovaného po svätom Petrovi, v majetku ktorého ho nachádzame už v roku 1650, ho v nasledujúcom roku  jeho župný biskup, ktorý dokázal oceniť a uznať jeho horlivosť a taktné správanie na poli cirkvi a náuky, vymenoval aj za vikára. 

Mokcsay bol ako veľkňaz dvadsať rokov na čele egerskej kapituly a počas týchto dvoch desaťročí ju riadil s príkladnou horlivosťou na Božiu slávu. Svoje presvedčenie vždy vyjadroval s rozhodnou otvorenosťou, neuhýbal pred ťažkosťami, ktoré na seba takto navalil. Nikdy nepatril k tým, ktorí hľadajú potešenie v lacnom vystupovaní a hlučnom budení pozornosti.

Božská prozreteľnosť ocenila a povolala Mokcsayho k ešte väčším veciam. Svoje srdce a pozornosť obrátil na trón až do tej miery, že po vymenovaní Máté Szenttamásyho za sedmohradského biskupa bol poctený dôverou uhorského kráľa Lipóta I., ktorý ho 23. mája 1667 povýšil na biskupskú stoličku v Korbávii.

Ale vzostup tohto po všetkých stránkach vynikajúceho muža sa ani zďaleka neskončil ziskom biskupského titulu Korbavii. V skutočnosti, naopak, mal dostatok príležitostí vyhrievať sa v žiare schvaľovacej milosti trónu. O sedem rokov neskôr, 20. marca 1674, vymenoval nášho veľkňaza Lipót  I., ktorý bol oddávna považovaný za jednu z pých uhorskej katolíckej cirkvi, do čela prepošstva za predstaveného presbytéria v Lelesi, pomenovanom podľa Sv. Kríža, o dva roky neskôr, 29. marca 1676 – na druhej strane, po tom, čo ho dokonca povýšil do hodnosti kráľovského radcu, ho umiestnil na biskupstvo v Sedmohradsku, ktoré sa uvoľnilo smrťou Máté Szenttamásyho.

Mokcsay, ktorý poznal svoje vynikajúce veľkňazské cnosti a vynikajúce individuálne vlastnosti, nepochybne mohol v Sedmohradsku vytvoriť mnoho užitočného, ak by skutočne mohol prevziať riadenie svojej diecézy, ale to bolo v tom čase nemysliteľné. Rímska Svätá stolica ho z už známych dôvodov jednoducho odmietla potvrdiť, a tak bol náš veľkňaz nútený prijať len titul svojho biskupstva a – aj keď s ťažkým srdcom – akceptovať, že o osirelé sedmohradské katolícke stádo sa postará a duchovne ho bude viesť Kázmér Domokos, apoštolský vikár, ktorého do Sedmohradska vyslal pápež Klement IX.

Ak by však aj tento post veľkňaza na Mokcsayovej situácii nič nezmenil, získanie leleského prepošstva, ktoré súviselo s odmeňovaním, si vyžiadalo nielen vzdanie sa postu egerského veľkňazstva, ale  raz a navždy vzdanie sa aj Košíc, kde za desiatky rokov zožal najlepšie vavríny za svoju obetavú prácu a musel odísť.

Je len prirodzené, že v Lelesi Mokcsay od prvých dní horlivo pracoval pre svoje prepoštstvo a že na začiatku jeho vládnych rokov mu finančné záležitosti týkajúce sa štipendia zaberali veľa času. Ale robil to s radosťou, pretože dúfal, že po dlhej vrúcnej a horúčkovitej činnosti si v novom prepoštstve konečne užije minúty zaslúženého odpočinku aspoň v pokoji a relatívnej pohode. Čoskoro však s bolesťou zistil, že jeho nádej bola sklamaná. 

Povstanie Imreho Thökölyho, ktoré sa začalo s cieľom vybojovať národu ústavné práva a slobodu vierovyznania, spôsobilo najmä vo Felvidéku (Horná zem), že jeho situácia v Lelesi bola taká neudržateľná, že si ako miláčik trónu dokonca myslel, že jeho život nie je v bezpečí, svoje sídlo previedol ho Košíc, ktoré boli chránené početnou nemeckou hliadkou, a prepoštský národný listinný archív, zverený do jeho starostlivosti a správy, dal previezť do neďalekej pevnosti Ungvár, aby tam zachránil nahromadené cenné dokumenty. Mokcsay týmto rýchlym opatrením unikol z nebezpečenstva ohrozenia života a ďalších nepokojov, ale archív, práve tam, kde preň hľadal útočisko, neunikol svojmu osudu.

Nemeckí vojaci umiestnení na hrade Ungvár, ktorí nepoznali hodnotu dokumentov, použili väčšinu z nich ako plnku pre delá a zvyšok by postihol rovnaký osud, keby veliteľ Miklós Bercsényi, neskôr táto najvýznamnejšia postava boja za slobodu Ferencza Rákócziho, nebol upozornený svojimi služobníkmi na stále neporušené dokumenty, ktoré okamžite uzamkol a od istej likvidácie ich takto zachránil. 

Vzdelaný, noblesne vyzerajúci a duchaplný Mokcsay bol vítaným  domáckym hosťom nielen vznešených košických rodín, ale jeho meno sa čoskoro dostalo do povedomia aj najvyšších správnych kruhov. 

Jeho milé spôsoby a bezhraničná láskavosť, ktorá mu pohltila aj plat, si získala sympatie všetkých. Táto popularita bola spôsobená skutočnosťou, že Mokcsay sa popri svojich hustých veľkňazských povinnostiach vždy aktívne zúčastňoval v mnohých odvetviach politického, vedeckého a spoločenského života, nielen košického, takže už v roku 1655 parlament poslal nášho veľkňaza ako jedného z komisárov na Felvidék kvôli odstráneniu zneužívania okolo výberu daní, ktoré sa objavilo. V tejto funkcii vystupuje ako komisár v súdnom spore o odškodnenie, ktorý z poverenia parlamentu v roku 1659 iniciovali Levoča a Kežmarok proti 13 mestám Spiša.

A v roku 1670 ho poslal nielen košický vicegenerál Zsigmond Petheő ako „inteligentného a skúseného muža“ k Ferenczovi Rákóczimu I. vo veci prepustenia Hajdúváros-ov, ale aj Zsófia Báthori, vdova po sedmohradskom kniežati György Rákóczi II., ktorá konvertovala na katolícku vieru, ho zároveň žiada, aby ako jej splnomocnený zástupca v mene jej a jej syna prevzal niť rokovaní s viedenskou vládou.

V cisárskom meste sa Mokcsay stretol s kniežaťom Venczelom Lobkovitzom, veľmi múdrym ministrom Lipóta I., s ktorým si aj roky po návrate dopisoval a dokonca ho obliehal žiadosťami o povýšenie. To, že náš akademicky vzdelaný veľkňaz bol vždy nadšeným priateľom literatúry a podľa svojej finančnej situácie rád podporoval spisovateľov, nie je vôbec prekvapujúce. A dal skvelý dôkaz svojej štedrosti a ochoty obetovať sa, keď okrem svojho domu vtedy ohodnoteného na 1000 forintov daroval jezuitom v Košiciach 2 400 forintov. 

Mokcsay, dovŕšil hranicu svojej 40 ročnej dráhy ako kňaz, bohatej na zásluhy a s prekvapujúci zvratmi, požíval ovocie verejnej úcty a autority ako požehnanie za dobre odvedenú prácu a s uspokojením sa mohol pozerať na etapy svojho života, ktoré poznačil toľký pokrok, keď 5. februára 1679 zomrel v Košiciach vo veku 63 rokov. Jeho súčasníci oplakávali srdce veľkňaza a vlastenca, ušľachtilú a osvietenú myseľ. Všetci sa s úctou poklonili pred rakvou muža, ktorá bola obklopená cirkevnými hodnostármi, pred rakvou muža, ktorý bol v milosti trónu a ktorého si národ ctil. 

Krátke predstavenie rodu, rodiny Mokcsay a spojitosť s Veľkými Kapušanmi a Krišovskou Lieskovou.  

Rod Mokcsay z Mokcsi patrí medzi najstaršie šľachtické rodiny Použia    ( niekde sa dokonca uvádza, že sú najstaršími) . Sláva ich rodu siaha až do 13. storočia a to je čo povedať, že dodnes, aj v našom okolí, žijú pokračovatelia rodiny po mužskej vetve a nesú ďalej priezvisko rodiny.

Ing. Mokcsay Gyula 

Veľmi veľa by sa dalo písať o významných ľuďoch z tejto rodiny, ktorí sa pričinili o rôzne veci od 13. storočia po súčasnosť a dodnes žijú po celom svete, ale čo je najdôležitejšie – ktorých predkovia pochádzali od nás – z Čepeľu ( Veľkých Kapušian)  a z Mokcsi (Krišovskej Lieskovej) .   

Toto dlhé ,,putovanie,, stáročiami majú pekne spracovanú v knihe, ktorú si ja osobne  určite prečítam. 

Odkiaľ prišli?

Najprv krátke vysvetlenie. Šľachta, urodzenosť mala rôzne majetky, ak si pozriete súpisy v niektorých obciach vlastnili  napr. aj pol domu, pol porty. Urodzenosť  nebývala všade tam, kde dostala majetky. ( príkladom je aj Ján, pisateľ poslednej vôle). Tie držby, majetky mali ako príjem, nájomné. Čiže poddaní odvádzali tzv. daň, či už v naturáliách, či finančne, záviselo od toho ktorého obdobia. Tiež boli urodzenosti, ktoré bývali v meste, ale boli bez poddanstva.

Čo sa týka Čepeľu, jeho časť s neurčeným počtom usadlostí dostal do dedičnej držby Dienes (Dionýz) hradný jobbagión hradu Užhorod, syn Chema (Čema, Cherény) v roku 1280 od Ladislava IV. a tiež povýšenie do zemianskeho (šľachtického stavu).   (Uličný, Ferdinand, Dejiny osídlenia Užskej župy). Rodinná kniha a pamätná tabuľa uvádza rok 1273).  Existuje aj presnejší popis:

Prvým známym z rodiny bol ale Cheme (Cherény), ktorý vlastnil časť  terajšej  Stretavky, aj terajšiu časť Mokcsi, miesto, ktoré domáci poznajú ako Csörény, Csorényi dűlő (Csorényi poľná medza) Za ftubalovým ihriskom. To bolo miesto prvého sídla. Rok asi 1200 plus. Určite preto potom dostal jeho syn Dionýz, ktorý bol v rokoch 1266 až 1273, poručík armády Užhorodského hradu oficiálne celú Mokču.  Dokonca v 14. storočí vlastnili potomkovia Cseme okrem Mokcsy aj ďalšie dediny, vrátane: Kisrát, Homot, Pinkócsot, Kerészt, Mátyócot, Iskét. 

(*chýba zápis Jakuba)

Skutočnosť, že sa rod usídlil bývať v Mokcsi  a majetky v Čepeli mali v prenájme potvrdzuje aj skutočnosť, že sa  premenoval na de Mochsyu a neskôr Mokczaya.  

Pamätník v Krišovskej Lieskovej pripomína, že od roku 1273  do roku 1848 bola rodina Mokcsay v dedine jedinými zemepánmi. 

V roku 1412 novou donáciou kráľ Žigmund potvrdil majetky v Čepeli Pavlovi, Štefanovi a Jakubovi, synom Jána Mokcsayho, ktorý bol vicekapitánom hradu Diósgyőr.ˇ(Zsigmond kori oklevéltár III. Budapest,  1993.)

O dva roky nato, keď Drugethovci násilne obsadili naše mesto,  začal spor Pavla Mokcsayho a s Jánom Drugethom o majetky v Čepeli. Drughetovci boli v spore úspešní a najneskôr v druhej polovici 15. storočia získali do vlastníctva celú obec Čepeľ na celé dve storočia(Uličný, Ferdinand, Dejiny osídlenia Užskej župy). 

Neznamená to, že Mokcsayovci ak tu bývali odišli bývať inde. Znamená iba toľko, že neboli vlastníkmi majetkov v Čepeli a nemali teda príjem z prenájmu. Počas tých 200 rokov ich nenájdete v žiadnom súpise ako zemepánov, vlastníkov. ( Vlastnícke právo dostali naspäť v roku 1652.  Čítala som článok o katastroch.  Tam sa spomínal dokument z roku 1652 vydaný  Drugethom, v ktorom   je  potvrdené  právo rodiny Mokcsay  na ďalšiu nerušenú držbu štyroch poddanských usadlostí v Čepeli.  Podľa toho, teda po 2 storočiach im Drughethovci vrátili majetok v Čepeli). 

Kde žili 2 storočia čepelskí Mokcsayovci sa snáď dočítame v knižke o rode Mokcsayovcov. Ale v článku o Andrásovi sa dozviete, že napr. Ján býval v Mokcsi. Možno iní ostali v Čepeli, len neboli zemepánmi, možno bývali v Haraszte, možno vo Veľkých Kapušanoch, možno v Krišovskej. Tí, ktorí čítate naše články z histórie ste mali možnosť dočítať sa, že mesto zahŕňa spojenie 4 usadlostí. Medzi nimi bol aj Haraszt. V minulosti riešili spor o prídomok de Mokcha. Niektorí tvrdia, že Mokcsayovci a Harasztovci sú jedná rodina, teda že majú spoločných predkov. Jeden z Mokcsayovcov si zobral za ženu bohatú Harasztyovú, ale to nie sú spoloční predkovia. Ich rod prišiel odinakiaľ do Mokcse.  

Jedno je isté,  Mokcsayovci boli stále tu a boli veľmi nápomocní, aktívni. Mecenáši obce Čepeľ a Mokcsa.

 V časti Mogyorós ešte stojí ich posledná kúria. Prv´´e bývanie mali pri futbalovom ihrisku. 

Aj my Vás potrebujeme. Vašu podporu. Pomôcť nám môžete ľubovoľnou čiastkou, ktorú využijeme na chod a zabezpečenie nákladov spojených s činnosťou redakcie. Našu prácu poznáte už roky. A dávate nám najavo, že ju považujete za potrebnú a kvalitnú. Veríme, že týmto spôsobom podržíte naše fungovanie. Podporiť nás môžete zaslaním finančného daru na účet:
SK32 0900 0000 0051 7775 0205
Ďakujeme,
Vaša redakcia

  

Mokcsai Mokcsay András
(16161679)


Mokcsay András (1) Ungvármegyének Mokcsa nevű községében (2) , a melytől a család nemesi előnevét is nyerte, 1616 körül (3) régi nemes szülőktől született ( 4)

Atyja János köztiszteletben álló földbirtokos, anyja pedig Daróczy Klára volt (5).   

A családban nem hiányzott a gyermekáldás, ugyanis Andrást is ideértve hat magzat elevensége verte föl a ház csendjét. A jómódú szülők, kik boldog egyszerűségben és visszavonultságban töltötték napjaikat, gyermekeiket gondos nevelésben részesítették s jól tudván azt, hogy vallásos nevelés nélkül a gyermeket az életbe vezetni annyi volna, mint a hajót kormány nélkül a hullámzó tengerre bocsátani, valamennyit először is az Úr félelmére tanították. Különös szeretettel és gyöngédséggel pedig főleg a szelid természetű és eleveneszű Andrást, harmadik fiukat, aggkoruk egykori reményét vették körül.

Ezt a kiválóan dédelgetett Andrást, miután elérte azt a kort, amelyben a házi nevelésnek véget kellett érnie, már csak a nyilvános iskola látogatásával járó pedagógiai okok miatt is, a gondos szülők a jónevű községi iskolába vezették (6) a többi falusi gyerekek közé s büszkék voltak reá, hogy az ő Andrásuk küzdötte ki az év végén tartott vizsgán az elsőséget. A kis falusi tanulónak így legalább egyelőre még nem kellett szülei köréből és a régi nemesi kúriából távoznia, a szülők pedig nem voltak megfosztva attól az örömtől, hogy fogékony és éleselméjű gyermekük fejlődésében szívük egész melegével még éveken át gyönyörködhessenek. 

  András a mokcsai iskolában elvégezvén az elemi osztályokat Kassára került s itt is úgy a hivatalos osztályzatban, mint társai közszeretetében elsővé tudott lenni s mindenkitől elismert fölénye senkiben sem keltett irigy szemet. Szép eszét, ernyedetlen szorgalmát és szigorú fegyelmét tanárai és társai egyaránt dicsérték. Hazánknak ebben a szép felvidéki városában folytatta Mokcsay tanulmányait mindaddig, míg már mint ifjú a pályaválasztás elé került. S ebben, hallgatva a titkosan működő, imádandó Gondviselés hívó szózatára, egy perczig sem habozott.

A ritka készültségül és már is gazdag ismeretekkel biró ifjú Jászón, az egri egyházmegye akkori székhelyén (7) jelentkezett s az egyházi pályára szánva magát a papjelöltek sorába lépett. Mint papnövendék fölvette tehát az Úr szolgálatára szánt köntöst, a papi talárt, nem is sejtve, hogy ez a nagy tiszteletben tartott, megbecsült ruha már pár évtized múlva a mindig nemesen dobogó, hivatásáért lelkesülő szív fölött lilaszínre változik.

Főpásztora, aki különösen érdeklődött a szép tehetségekkel megáldott ifjú előmenetele iránt, a szelíd, szorgalmas és szellemes Mokcsayt magasabb kiképeztetés czéljából a csak pár év előtt megnyílt nagyszombati érseki papnevelőbe küldötte. Ebben a főiskolában a tudományok ápolásának és oktatásának kiváló mesterei, a jezsuiták vezették tanulmányaiban. S minthogy ezek odaadó szeretettel működtek a jeles ifjú lelki tehetségeinek fejlesztésén, képességei is a legteljesebb harmóniában fejlődhettek. Ily gondos vezetés mellett az ifjú papnövendék Nagyszombatban is annyira kivált, hogy tudásvágya és kielégíthetetlen ismeretszomja a rendes tanulmányokkal nem érte be. Szorgalmának és kitartásának eredményeként ugyanis nemcsak a bölcsészetet és theologiát fejezte be, hanem előbbiből még a tudorságra képesítő szigorlatokat is letette 1640-ben s a tudori czím elnyerése végett Wesselény Miklós jezsuita, főiskolai tanár elnöklete alatt nyilvános vitát állott ki (8).

Miután még ugyanebben az évben miséspappá is fölszentelték, Mokcsay homlokán a múzsák csókjával, merész és jogosult vágyakkal s a legnemesebb törekvéssel lépett az élet küzdőterére. Lelkét ugyanis a legideálisabb törekvés töltötte el olyan korban, midőn az egyéni önzés szinte páratlan fokban mutatkozott nemcsak hazánkban, hanem mindenütt. Szerény és alázatos volt ő, ki, ha személyéről volt szó, Szent Pállal semminek tartotta magát; ha azonban az egyház érdeke s annak ügye forgott kérdésben, kíméletet nem ismerő erélylyel lépett föl s tört keresztül minden gáton.

Hogy ily magasztos szempontok vezették őt mindig, kiviláglik abból is, hogy már pályája kezdetén lelkének egész erejével s fáradhatlan buzgalommal fogott nagy és nehéz munkájához.

Mokcsay, mint fölszentelt pap, Jászóra visszatérvén, Jakusics György egri püspök a jeles képzettségű újmisés papot egy ideig maga mellett tartotta, utóbb pedig az egyházmegye legkiválóbb hitközségében, Kassán alkalmazta. Hazánk e nevezetes helyén is derekasan megállotta helyét a lelkes és képzett ifjú pap. Rövid idő alatt buzgósága, műveltsége és egyéb személyes tulajdonai folytán a legnépszerűbb pappá lett. A sokoldalú tevékenység azonban, melyet már működése első éveiben minden téren, ahová csak állították, kifejtett, nemcsak a kassai hívek előtt tette őt közkedveltté, hanem nem sokára Kisdi Benedek, az új főpásztor figyelmét is oly mérvben vonta magára, hogy az elismerés nem sokáig késhetett. Így történt, hogy már 1649-ben, fölszenteltetésének alig tizedik évében, az egri székeskáptalan egyik kanonoki stallumába ülhetett (9).

S ezzel megnyílt előtte az a fényes egyházi pálya, melyen azután a még aránylag fiatal, alig 33 éves Mokcsay rohamosan emelkedett.

Ám az így kanonokká előlépett Mokcsaynál is valónak bizonyult az a mondás, hogy nincsen öröm üröm nélkül. Az 1649-ik év nemcsak örömet hozott számára, hanem mély gyásznak is volt az okozója. Ugyanennek az évnek tavaszán ugyanis elvesztette forrón szeretett atyját s könnytelt szemekkel kellett a drága halott hűlt tetemeit a kiskaposi templom sírboltjába kisérnie (10) .   Nem csókolhatta tehát többé időközönként azokat az áldó kezeket, melyek vezették; nem hallhatta azokat az ajkakat, melyek tanították s a jóra buzdították; nem pihenhetett meg azon a hőn dobogó szülői édes szíven, mely oly bensőleg szerette.

A kanonoki stallumban a munkásságnak fényesebb és szélesebb terére lépvén, Mokcsay nemes becsvágya s kipróbált tehetségei annyival is inkább érvényesülhettek, mivel az ugyancsak ebben az évben hozott és törvényerőre emelkedett országgyűlési határozat értelmében az egri káptalannak Jászóról Kassára, a fiatal kanonok eddigi működési helyére kellett székhelyét áttennie (11)

Így Mokcsay a harczolkodás kellemetlenségeitől s a válás nehéz perczeitől is meg volt kimérve. Mint kanonok, új, fényes állásában erélyes, munkabíró természete, jelleme és képzettsége által csakhamar kanonoktársai bizalmát és szeretetét is megnyerte. De a stallumban sem szentelte minden idejét kizárólag a káptalan kebeli ügyeinek, hanem a kassai katholikus hivek lelki vezetésében is önfeláldozóan működött s abból derekasan kivette a maga részét, így nem csoda, hogy alig ülte meg kanonokságának első évfordulóját, máris az a megtiszteltetés érte, hogy 1650-ben Kassa tekintélyes polgársága egyhangúlag plébánossá is választotta (12)  s Mokcsay e sok munkával és még több felelősséggel járó hivatal elvállalása elől nemcsak hogy ki nem tért, hanem arra annál nagyobb készséggel is vállalkozott, mivel remélte, hogy a kassaiak rokonszenvét ebben az új állásban még melegebbé teheti.

Örömmel és lelkesültséggel kezdette meg tehát az új kanonok-plébános lelkipásztori működését. Iskola, szószék, betegek, híveinek apraja-nagyja egyaránt gondoskodásának tárgya volt. Szerette híveit s ezek előtt is annyival inkább tisztelet tárgya volt, mivel mint fölvilágosult, emelkedett gondolkozása tiszta fő szivével is mindig tanácsot tartott. Kiváló gondját a plebánosi tevékenység nagykörű keretében főleg a szószék és az iskola képezte. A szószék volt lelkészi működésének az a góczpontja, melyből kevés pap terjesztette az örök igazság vidám sugarait annyi világossággal és meggyőző erővel mint ő. Előadásának vonzó ereje a hallgatóságra tüneményszeríj volt; ő maga is nem egyszer oly hévvel szónokolt, hogy még gyöngélkedését is elfelejtette. Valódi művész volt abban, hogyan lehet híveit az előadottak iránt lebilincselni, fogva tartani s az igazságot úgy közölni, hogy az állandóan bevésődjék az emlékezetbe. Ezek után egyáltalában nem meglepő, ha hívei szavain úgy függtek, mint méhraj a királynéján. Bátran kimondhatjuk, hogy az a munkásság, melyet Mokcsay Kassán mint kanonok-plébános a lelkipásztorság terén kifejtett, talán leghívebb tükre az ő egyéniségének.

Mokcsaynak ez a buzgó és áldásos tevékenysége rövid idő alatt nemcsak főpásztorának, hanem magának a trónnak is a figyelmét magára vonta. S így nem csoda, ha e derék férfiú ezentúl folyvást emelkedőben van.

 A mint kora és évei múlnak, a szerint érik egyházi pályáján a szinte páratlanul álló gyors kitüntetések. Ugyanis a Szent Péterről nevezett egervári prépostságon kívül (13) ,  a melynek birtokában őt már 1650-ben találjuk, előbb a szent Létekről czimzett krapkói apátságot (14) , majd a Boldogságos Szent Szűzről nevezett egervári prépostságot (15) , utóbb 1654-ben az egri székeskáptalanban a díszes nagypréposti állást nyeri el (16),  a következő évben pedig megyéspüspöke, a ki az egyház és tanügy terén kifejtett buzgalmát és tapintatos magatartását méltányolni és becsülni tudta, vikáriussá is kinevezi (17)

Mint nagyprépost húsz évig állott Mokcsay az egri káptalan élén s e két évtized alatt példás buzgósággal kormányozta azt Isten dicsőségére, kanonoktársai javára s a nagy kiterjedésű egyházmegye lelki üdvére és előnyére. Meggyőződését mindig határozott leplezetlenséggel mondotta ki, nem riadva vissza a nehézségektől, melyeket ily módon magának támasztott. Kanonoktársaival szemben ugyan a rendnek és pontosságnak szigorú megkövetelője volt, de maga is híven teljesítette kötelességeit. Soha sem tartozott azok közé, akik örömüket az olcsó feltűnésben s a zajos szereplésben keresik. Mint vikárius pedig ebbe az új munkakörbe is csakhamar beletalálta magát s az egyházi kormányzat terén éppen oly gyorsan lett otthonossá, mint előbb kassai plébánosi állásában. De az isteni Gondviselés Mokcsayt még nagyobb dolgokra is hívta és méltatta. A trón szivét és figyelmét is felé fordította, a mennyiben Szenttamásy Máténak erdélyi püspökké történt kineveztetése után az a kitüntetés érte, hogy I. Lipót magyar király bizalma 1667 május 23-ikán őt emelte a korbáviai püspöki székbe (18).

E kinevezés révén a főpapi rangra emelkedett s a magyar főrendiház tagjává lett Mokcsay most már elmondhatta Nagy Szent Gergely pápával: „Minél kevésbbé tudja az ember kinyomozni és vizsgálni a legfelsőbb rendeléseket, annál inkább kell előttük szívét meghajtania. S mivel nem tudja azt, hogy mi czélra van rendelve, sem sóvárnak valamely állás elnyerésében, sem makacsnak annak elvetésében nem szabad lennie.”

Ám a korbaviai püspöki czím elnyerésével még korántsem ért véget ennek a minden tekintetben kimagasló férfiúnak emelkedése. Sőt ellenkezőleg ezentúl is bő alkalma nyílt, hogy a trón elismerő kegyének sugaraiban sütkérezhessék. Hét év múlva ugyanis, 1674. márczius 20-ikán I. Lipót főpapunkat, akit már jó ideje a magyar katholikus egyház egyik büszkesége közé számított, a Szent Keresztről nevezett leleszi prépostság élére állította(19), két év múlva, 1676. márczius 29-ikén pedig, miután őt még királyi tanácsosi rangra is emelte, a Szenttamásy Máté elhalálozása folytán megüresedett erdélyi püspöki székbe ültette (20).

S minthogy a trónnak ezt az intézkedését Mokcsay jelleme, képessége, erkölcsi tulajdonai s eddigi munkakörében szerzett érdemei teljesen indokolttá tették, mindkét kinevezés megelégedést szült s mindenki örömmel fogadta.

Kétségen kívül Mokcsay, ismerve kiváló főpapi erényeit s jeles egyéni tulajdonait, Erdélyben sok üdvöset alkothatott volna, ha egyházmegyéje kormányzását tényleg át is veheti, de erre ez időtájt még gondolni sem lehetett. A római szentszék ugyanis tőle is a már ismert okoknál fogva a megerősítést egyszerűen megtagadta, így főpapunk kénytelen volt elnyert püspöki székének csak czímével érni be s — bár fájó szívvel — belenyugodni abba, hogy az elárvult erdélyi katholikus nyájat továbbra is a még IX. Kelemen pápa által Erdélybe küldött s általunk már említett Domokos Kázmér apostoli helynök gondozza és lelkileg vezesse.

Ám, ha e főpapi állás Mokcsay helyzetén mit sem változtatott is, a javadalommal egybekapcsolt leleszi prépostság elnyerésének nemcsak az egri nagypréposti állásról való lemondás volt szükséges folyománya (21), hanem egyszersmind Kassáról is, ahol évtizedeken keresztül kifejtett önfeláldozó működésének legszebb babérait aratta, távoznia kellett. Könnytelt szemekkel vett búcsút tehát nemcsak a kassaiaktól, hanem a káptalan tagjaitól is. Hisz a válás perczeiben eszébe jutott az a kötelék, mely közte és a káptalana között két évtized alatt a szeretet nyomán oly bensővé fejlődött, hogy most annak szétszakítása úgy a káptalannak, mint a távozó prépostnak csak a legsajgóbb sebet okozhatott.

Hogy Mokcsay Leleszen már az első napoktól fogva prépostsága érdekében buzgón munkálkodott s kormányévei elején idejét javadalmának anyagi ügyei is nagy mérvben igénybe vették, az nagyon is természetes. De örömmel tette ezt, mert remélte, hogy a hosszas buzgó és lázas tevékenység után végre is új prépostságában a jól kiérdemelt nyugalom perczeit legalább békében és viszonylagos jóllétben fogja élvezni. De csakhamar fájdalommal tapasztalta, hogy reményében csalódik.

A nemzet alkotmányos jogainak és a vallásszabadságnak kivívása czéljából megindított s leginkább a Felvidéken dúló Thököly Imre-féle felkelés ugyanis Leleszen annyira tarthatatlanná tette helyzetét, hogy — mint a trón kegyeltje — még életét sem vélvén biztonságban, székhelyét már rövid idő múlva a német őrséggel bőven ellátott Kassára helyezte át (22), a gondjaira és vezetésére bízott prépostsági országos levéltárt pedig, hogy az ott felhalmozott nagybecsű iratokat megmentse, a közelfekvő ungvári erősségbe szállíttatta.

Mokcsay ugyan, ami a maga személyét illeti, ezzel a gyors intézkedéssel az életveszélytől és a további izgalmaktól megszabadult, de a levéltárt éppen ott, ahol annak részére menhelyet keresett, érte pótolhatatlan veszteség. Az ungvári várba szállásolt német katonák ugyanis nem ismervén az iratok értékét, azok nagy részét ágyuttöltésül használták fel s a többi rész is ily sorsra jutott volna, ha Bercsényi Miklós parancsnok, később a Rákóczi Ferencz-féle szabadságharcznak eme legkiválóbb alakja, szolgái által figyelmessé tétetvén a még ép iratokat azonnal zár alá nem helyezi s így a biztos enyészettől meg nem menti ( 23)

A művelt, előkelő megjelenésű és szellemes Mokcsay nemcsak a kassai előkelő családok otthonos és szívesen látott vendége volt, hanem a legfőbb intézőkörök előtt is csakhamar ismeretessé vált a neve. Szeretetre méltó modora s határtalan jószívűsége, mely még javadalmát is fölemésztette, mindenkinek rokonszenvét megnyerte. Ez a közkedveltség okozta, hogy Mokcsay főpapi bokros teendőin kívül mindig élénk részt vett nemcsak Kassa város, hanem a politikai, tudományos és társadalmi élet sokágú mozgalmaiban is, így már az 1655-ik évi országgyűlés főpapunkat küldi ki egyik biztosként a Felvidékre az adóbehajtás körül észlelt visszaélések megszüntetése czéljából(24). Ilyen biztosi minőségben szerepel az 1659-iki országgyűlés megbízásából Lőcse és Késmárknak a 13 szepesi város ellen indított kártalanítási perében(25).  1670-ben pedig nemcsak Petheő Zsigmond kassai viczegeneralis küldi ki mint „okos és tapasztalt férfiút“ I. Rákóczi Ferenczhez a hajdúvárosok átengedése ügyében (26),  hanem Báthori Zsófia, II. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek katholikus hitre tért özvegye is mint teljeshatalmú megbízottját őt kéri föl, hogy ő és fia nevében vegye föl a bécsi kormánynyal a tárgyalások fonalát (27)

A császárvárosban ismerkedett meg Mokcsay Lobkovitz Venczel herczeggel, I. Lipót nagyeszű miniszterével, a kivel még hazatérése után évek múlva is élénk levelezést folytat, sőt előléptetése érdekében még kérésével is ostromolja(28).  

Hogy tudományosan képzett főpapunk az irodalomnak mindig lelkes barátja volt s az írókat anyagi erejéhez képest készörömest támogatta(29),  az egyáltalában nem meglepő. Bőkezűségének és áldozatkészségének pedig ékes tanujelét adta, midőn 1000 forintra becsült házán kívül még 2400 forintot adományozott a kassai jezsuitáknak(30).

Mokcsay érdemekben gazdag, fordulatokban meglepő pályáján eljutott már áldozópapsága negyvenedik évének határához, jól végzett munkája áldásaként élvezte a köztisztelet és tekintély gyümölcseit s elégülten tekinthetett vissza életének annyi emelkedést jelző állomására, midőn 1679 februárius 5-ikén, 63 éves korában Kassán elhunyt(31).  Ekkor záródott le az az életpálya, melyhez a sikeres munkálkodásnak és a valódi érdemnek annyi elévülhetlen emléke fűződik. Benne egy melegen érző főpapi és honfiúi szivet, nemes és fölvilágosult elmét sirattak kortársai. Az egyházi méltóságokkal elhalmozott, a trón kegyében s nemzete becsülésében álló férfiú koporsója előtt tisztelettel hajolt meg mindenki. Hisz ő életében áldást terjesztett környezetére s véglehelletéig úgy a szerencse verőfényében, mint a sorscsapások és megpróbáltatások nehéz napjaiban megmaradt ugyanannak az igaz embernek.

Vysvetlivky:  

1. Beke Antal (id. m. 1551.) főpapunk nevét, a mely okleveleinkben csak Mokchay, vagy Mokczay alakban fordul elő, mivel annak viselőjét tévesen erdélyi származásúnak tartotta, Maksay-ra ferdíti.

2. Mokcsa Ungvármegyének kaposi járásában fekvő és Csicser anyaegyházhoz tartozó kisközség. V. ö. A szatmári püspöki egyházmegye emlékkönyve 316. 1.

3. Főpapunk születési évének megállapításánál kiindulási pontul tanulmányai befejezésének évét, 1640-et vettük, a mikor ugyanis — föltevésünk szerint — körülbelül 24 éves lehetett.

4. Jóllehet a Mokcsay-család Ungvármegyének régi törzsökös nemes családai közé tartozik, törzsének Chemét, kinek fiát, Dienest állítólag a hódi kán csatában tanúsított vitézségéért IV. László magyar király 1281-ben a jobbágyi állapotból fölszabadította és nemesi rangra emelte, meg sem tekinthetjük. Karácsonyi János „A hódtavi csata éve“ czímű dolgozatának megjelenése óta ugyanis tudjuk, hogy a Mokcsay családnak eme, még az Apádházi királyok korába visszanyúló rangemeléséről szóló oklevél a XIV—XV. században szült durva hamisítványnál nem egyéb. Századok 1901. évf. 628—632. 1.—V. ö. Fejér György : Codex Diplomaticus V/1II. k. 353—4., VII/1I. k. 227—8. 1. Hazai Okmánytár: VIli. k. 207. 1. — Nagy Ivánnak (id. VII. k. 541. 1.) amaz állítása, hogy a Mokcsay család tagjai országos vagy megyei hivatalokra a XVIII. század elejéig nem törekedtek, minden alapot nélkülöz. Hisz az 1628- ban elhunyt Mokcsay László Ungvármegyében az alispáni tisztet töltötte be; Mokcsay Ferencz, főpapunk fivére pedig ugyanott három ízben is volt szolgabiró. Mamim. Hang. Hist. írók. XXX. k. 193., 215. és 223. 1. ,

5. Nagy Iván id. m. VII. k. 540. 1., hol a családfa is közölve.

6. Mokcsán ez időtájt oly jónevű községi iskola működött, hogy még a környék előkelő nemes családjai is szívesen íratták be gyermekeiket növendékei közé. Így pl. a pálóczi Horváth-család naplója szerint: „Anno Domini 1635. die 15. mensis jurii adtam (t. i. pálóczi Horváth György) Miklós fiamat az iskolába Mokcsába“. Monumenta Hungáriáe Historica. Írók, XXXI. k. 1961.

7. A magyar országgyűlés idevágó határozatát lásd: az 1613. évi 3. törvényczikke alatt.

8. E vita alkalmával látott napvilágot ama nyomtatvány, melynek czímlapja így hangzik: „Triplex Philosophia Rationalis, Naturalis et Metaphysica in syntagmata redacta, in alma universitate Tyrnaviensi Societatis Jesu ad disputandum proposita, a Nobili et Erudito Domino Andrea Mokchai, Hungaro etc., artium et philosophiae baccalaureo, nec non supremae eiusdem laurae candidato, praeside Reverendo P. Nicolao Vesseleny Societatis Jesu, philosophiae doctore, ac eiusdem in eadem Academia professore ordinario.“ Szabó Károly: Régi Magyar Könyvtár 11. k. 158.1. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái IX. k. 112. 1.

9. Egri egyháztörténelmi adatok IV. k. 204. 1.

10. A már említett pálóczi Horváth-család naplója erről: „Anno Domini 1649. die 3. mensis majd temettük el nemzetes Mokcsay Jánost is a kis-kaposi templomban.“ Monumenta Hungáriae Historica. írók. XXXI. k. 209. 1. — Úgy látszik ennek a templomnak sírboltja volt a nemes Mokcsay család rendes temetkezési helye. Legalább a már ismételten érintett Horváth-féle családi napló több adatából erre kell következtetnünk. V. ö. id. m. 193. 1. 

11. Az 1649. évi 38. törvényczikk idevágó részlete szerint: „Tum ad benignam Suae Maiestatis requisitionem pro parte Capituli Agriensis factam, tam etiam ex eo, quod idem Capitulum in oppido Jászó, veluti locoTurcarum excursionibus, depopulationibusque exposito, et iam in aliqua parte exusto, tute residere et ad executiones procedere et causantes illuc ad necessarias illis fassiones celebrandas secure adire non possint: ordinatur idolico eidem Capitulo locus residentiae in libero ac regia civitate Cassoviensi, liberaque domorum ibidem coemendarum facultas … eidem admittitur.“

12. Egri egyháztörténelmi adatok IV. k. 205. 1. — Mokcsay azonban csak rövid ideig állott a kassai plébánia élén s valószínűleg már a nagyprépostság elnyerésekor plébánosi állásáról lemondott. 1657-ben ugyanis már Huszty Pál egri kanonok a kassaiak plébánosa. Talán főpapunknak ebben, az alig pár évre terjedő lelkészi működésében leli magyarázatát az, hogy „A kassai százéves egyházmegye történeti névtára és emlékkönyve“ cz. Mokcsayt a kassai plébánosok névsorában nem is említi.

13. Egri egyháztörténelmi adatok id. h. Böhm János: A Szent István királyról és Szent Péterről nevezett egervári prépostságok 74. 1.

14. Egri egyháztörténelmi adatok IV. k. 208.1. — Főpapunk ezt az apátságot még a püspöki rangra való emeltetése után is megtartotta egészen haláláig. V. ö. Liber Collationum II. k. 381. 1.

15. Egri egyháztörténelmi adatok IV. k. 208. 1. 10 Ugyanott.Ezzel szemben Nagy Iván (id. m. VII. k. 538. 1.) tévesen állítja azt, hogy Mokcsay csak 1659-ben nyerte el az egri nagyprépostságot. 17 Egri egyháztörténelmi adatok IV. k. 209. 1.

16. Ugyanott.Ezzel szemben Nagy Iván (id. m. VII. k. 538. 1.) tévesen állítja azt, hogy Mokcsay csak 1659-ben nyerte el az egri nagyprépostságot.

17. Egri egyháztörténelmi adatok IV. k. 209. 1.

18. Okmánytár 8. sz. — Javítandó tehát Nagy Iván (id. m. VII. k. 538. 1.) amaz adata, mely szerint Mokcsay csak 1670-ben lett korbáviai püspökké.

19. Okmánytár 12. sz.

20. Okmánytár 14. sz. — Pray György : Specimen Hierarchiae Hungaricae 11. k. 280. 1. olvasható amaz adat, mely Mokcsay erdélyi püspökségének kezdetét 1074-re teszi, valótlan tehát és 1676-ra helyesbítendő.

21. A Mokcsay előléptetése folytán megüresedett egri nagyprépostság egy napig sem maradt gazdátlan. I. Lipót ugyanis azt már 1674. márczius 20-ikán Horváth György egri kanonokkal töltötte be. Liber Collationum II. k. 288. 1.

22. Századok 1871. évf. 598. 1.

23. Egri egyháztört. adatok IV. k. 214. 1. Schematismus Can. Reg. ord. Praemonstratensis de Castro Jászó ad annum 189Vs 54. 1. Századok 1871. évf. 598—9. 1.

24. Az 1655. évi 1(X). törvényczikk.

25. Az 1659. évi 52. törvényezikk. Egri egyháztört. adatok IV. k. 212. 1.

26. Történelmi Tár 1900. évf. 580—1. 1.

27. A magyar tud. akadémia történelmi bizottságának oklevélmásolatai 111. füzet 276. és 297. 1. Magyar Tudományos Értekező 11. k. 265—7. 1.

28. Okmánytár 11. sz.

29. így Luboviewski Ferencz „Evangéliumok és Epistolák“ czimü könyve 1674-ben „Mokcsay András corbovai püspöknek és leleszi prépostnak, krapkói Szent Lélek apáturának költségén jelent meg és neki is van ajánlva. Szabó Károly: Régi Magyar Könyvtár I. k. 480. 1. Századok 1871. évf. 689. 1.

30. Lányi—Knauz: Magyar Egyháztörténelem II. k. 378. 1. Rupp id. m. II. k. 264. 1.

31. Kaprinai gyűjteménye: A. XI. k. 266. 1. Kazy Ferencz: História Regni Hungáriáé III. k. 240. 1. Nagy Iván id. m. VII. k. 538. 1. jegyzete.

Mokcsay András, Mockay, Mokczay, Moksay, mokcsai (Mokcsa, Ung vm., 1616 k.-Kassa, 1679. febr. 5.): választott püspök. – Kassán tanult, Jászón lett papnöv., ahonnan a nagyszombati érs. szem-ba küldték. 1640: drált és pappá szent. Jászón lelkész, 1649: egri knk., 1650-57(?): kassai plnos és (egervári?) szentpéteri prép., 1654: egri kisprép. és hropkói apát, 1654-74: egri nagyprép., prel.; 1655: ppi helynök és ogy. biztos a Felvidéken, hogy az adóbehajtás visszaéléseit megszüntesse. 1659: Lőcsének és Késmárknak a 13 szepesi város elleni kártalanítási perében járt el. I. Lipót 1667. V. 23: korbáviai pp-ké nevezte ki; (1673: korbáviai ppi c-ét nem közlik!), 1674. III. 20: leleszi prép., 1676. III. 29: kir. tan. és erdélyi pp. A prépság levtárát az ungvári várba szállíttatta, ahol a beszállásolt ném. zsoldosok azt ágyútöltésül használták; Bercsényi Miklós mentette meg töredékét. – M: Triplex philosophia rationalis… Nagyszombat, 1640. – Utóda a korbáviai c-en 1676. IV. 22: Korompay Péter, az erdélyin 1679. VIII. 21: Sebestyén András. T.E.

  1. Schem. Trans. 1838:XXXI. (57.); 1913:14. (s.v. Mokcsay; III:29: lett pp.) – Mendlik 1864:89. – Schem. Agr. 1868:42. – Gams 1873:382. (1676-79: erdélyi pp.) – AEET IV:231. – Szinnyei IX:112. – Temesváry 1914:31. (s.v. Mokcsay); 1931:16.

 

Mokcsay család. (Mokcsai.)
 
Ung vármegye legrégiebb törzsökös nemes családa. Törzse Cheme, kinek fia Dienes 1281-ben jeles vitéz tetteiért, melyeket főleg a hoodi kún csatában szerzett, IV. László király által az ungvári várjobbágyságtól fölmentetvén, megnemesítetett,
 
és Chepely és Mokcsa helységgel megadományoztatott,és azokba 1286-ban be is iktattatott.
Az első adományos törzsnek fiágon álló utódai ma is birtokában vannak azon két helységnek.
Pál, fia Jánosnak, unokája Mokcsay Gergelynek ugyan azon királyi adományt 1412-ben ujra megerősíteté a fi-ág részére.
Ezen uj adományzás alapján Mokcsay Zsigmondnak János fiátóli unokája András, (ki 1659-ben már egri nagy prépost, utóbb 1670-ben corbaviai czímzetes püspök és 1674-ben leleszi prépost, 1676-ban pedig erdélyi val. püspök volt.* A Mokcsay birtokjogokat követelt Haraszthy család ellen álorczás pert indított, de elveszíté, mert a megperelt család „Mokcsai“ adományos előnévvel azonos családnak megmaradt.
A családnak, – melynek ősi neve legrégebben de Mochsya, utóbb Mokczay alakban is eléfordúl.

 Zdroje:

Katalin Mokcsay – Historické záznamy a rodokmene – MyHeritage

-RadixFórum, 

-A nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család oklevéltára. II. 

-Magyar Református Egyház Javainka Tára

 -Ungi Egyházmegye – Magyar Református Egyház Javainak Tára 9. Szlovákiai Református Keresztyén Egyház 1. (Debrecen, 2006)Mokcsakerész

-Preklad: Alica Kočišová

-www.ruska.sk
 
 
 

Pridaj komentár

Vaša e-mailová adresa nebude zverejnená. Vyžadované polia sú označené *

Táto webová stránka používa Akismet na redukciu spamu. Získajte viac informácií o tom, ako sú vaše údaje z komentárov spracovávané.

Prejsť na panel nástrojov